Leopardus jacobita (Andean cat)
Az andesi hegyimacskát a genetikusok újabban a Leopardus nemzetségbe sorolják. A rendelkezésre álló információk arra utalnak, hogy az andesi hegyimacska legközelebbi rokona a pampamacska.
Az andesi hegyimacska majdnem kétszer akkora, mint egy házimacska. Szőre nagyon hosszú és vastag, körülbelül 40 mm a háton és 35 mm a farkon. Színe halvány ezüstszürke, barnás- sárgás-sötétszürke vagy fekete foltokkal. Hátulról feltűnő vastag sötét csíkok húzódnak végig az oldalán. A mellkasán is kiemelkedő sötétszürke csíkok vannak, a lábakon pedig keskenyebb sötét csíkok vagy foltok. Az andesi hegyimacska alsó része fehér és sötét foltok vannak rajta. A fiatalok színe világosabb és foltjaik kisebbek, mint a felnőtteké.
Nagyon hosszú és vastag bundájával az andesi hegyimacska kitűnően alkalmazkodik fő élőhelye, az Andok-hegység és Észak-Patagónia zord éghajlatához. A farok jellegzetessége, hogy nagyon hosszú és bozontos, a macska fejének és testhosszának 66-75%-át teszi ki, és 6-9 széles, sötétbarna vagy fekete gyűrű van rajta. Ez a hosszú farok segít az egyensúlyozásban, amikor a macska vadászik. Az andesi hegyimacskára jellemző még a viszonylag nagy fül és fekete orr.
Az andesi hegyimacska élőhelyén él a pampamacska is, és a két faj meglehetősen hasonló. Megkülönböztethetők az orr színe alapján, amely a pampamacskák esetében világos színű, és a farok hosszáról, amely az andesi hegyimacskának hosszabb. Az andesi hegyimacskák valamivel nagyobbak és nehezebbek, mint a pampamacskák.
Elterjedés, élőhely
Az andesi hegyimacska a legveszélyeztetettebb macskafaj Amerikában, és a genetikai elemzés azt sugallja, hogy régen is kevés volt belőlük. Állapota és populációi mérete nem ismert. Teljes populációját 2755 állatra becsülték.
Az andesi hegyimacska élőhelye töredezett, és a zsákmány egyenetlen eloszlása miatt meglehetősen mozaikos. Ezért a faj elterjedése korlátozott. A populációgenetikai vizsgálatok nagyon alacsony genetikai diverzitást mutattak ki, és két különálló andesi hegyimacska populációt azonosítottak: a patagóniai sztyeppén élő macskákat és a hegyvidéki macskákat.
Nem ismert fogságban élő andesi hegyimacska.
A faj főleg Peruban és Bolíviában, a magas Andokban, Chilétől északra és Argentína északi részén, 5000 m-ig fordul elő. Mostanában Argentínában és Chilében a patagóniai sztyeppéken és cserjés élőhelyeken is észlelték az andesi hegyimacskákat, sokkal alacsonyabban.
Az andesi hegyimacska nagyon specializálódott az élőhelyére. A magas Andok száraz és félszáraz, gyér növényzetű területein találták meg a fahatár felett, átlagosan 4236 méteres magasságban. Ez a környezet szélsőséges időjárási viszonyokkal rendelkezik, és nagyon sziklás és meredek. A kőrakások és sziklák a macskák fő zsákmányfaja, a hegyi viszkacsa számára is fontosak. Valószínűleg ezeknek az állatoknak az előfordulása, valamint egyes területeken a pampamacska versengése befolyásolja az andesi hegyimacska elterjedését és populációsűrűségét.
Az andesi hegyimacska Közép-Argentínában az Andok lábánál és a patagóniai sztyeppén is megtalálható, 650 méter magasan. Úgy tűnik, hogy a szinte sík terepen található bozótosokat is használja. Előfordulását azonban a legfontosabb zsákmányfajainak jelenléte befolyásolja. Elterjedési területe hasonló a hegyi viszkacsa és a csincsilla elterjedési területéhez.
Ökológia és viselkedés
Keveset tudunk az andesi hegyimacska ökológiájáról és viselkedéséről. Erről a fajról sokáig kizárólag a szőrmékből és kevés múzeumi példányból származtak ismeretek, és a vadonban alig figyelték meg őket.
A legtöbb andesi hegyimacskát napközben észlelték. A közelmúltban végzett kamerás csapda és rádiótelemetriás vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy inkább sötétedéskor és éjszaka aktív, ami összefügg fő zsákmányának táplálkozási szokásaival.
Az andesi hegyimacska valószínűleg magányos faj.
A természetes módon széttöredezett élőhely miatt a macskák területei igen nagyok lehetnek. Egy rádiós nőstény esetében a hatótávolság 65,5 km² volt Bolíviában, és 58,5 km² egy hím esetében Argentínában.
Tápláléka
Az andesi hegyimacska kisemlősökkel, kismadarakkal, vízimadarakkal, gyíkokkal és rovarokkal táplálkozik. Elsődleges zsákmánya a hegyi viszkacsa. Korábban valószínűleg a hegyi csincsilla volt a legfontosabb zsákmánya, de ezek az állatok a vadászat miatt kipusztultak elterjedési területük nagy részéről.
Főbb veszélyek
Az andesi hegyimacska nagyon ritka, és a legtöbb populáció elszigetelt. A fajra a fő fenyegetést az élőhelyek elvesztése és degradációja jelenti. Az élőhelyek elvesztését és felaprózódását elsősorban az extenzív bányászat, a tüzelőanyag-kitermelés, a mezőgazdasági tevékenység bővülése és a nem megfelelő állattenyésztés okozza. Ezen kívül a kitermelő iparágak sok vizet használnak fel, ami negatív hatással van ezekre a száraz területekre.
Az andesi hegyimacskát bőréért vadásszák, és a szárított és kitömött példányokat spirituális szertartásokhoz használják fel. A fajt a bennszülött ajmara és kecsua hagyomány szentnek tekinti, és gazdag terméshez, valamint az állatállomány bőségéhez és termékenységéhez kötik, ezen kívül úgy gondolják, hogy képes természetfeletti erőket adni a vadásznak. Máshol táplálék és hagyományos orvoslás céljából vadásznak rá, Észak-Patagóniában pedig azért, mert a kis háziállatok ragadozóinak tartják őket.
Egy másik probléma a táplálékcsökkenés a fő zsákmányfajok vadászata miatt. Az eredetileg legfontosabb zsákmányfaj, a csincsilla ma már szinte kipusztult a bundájáért folytatott vadászat miatt. Ez a csökkenés negatívan érintette az andesi hegyimacska populációkat. A kis kolóniákban élő hegyi viszkacsára ma húsuk és prémjük miatt vadásznak, állományuk folyamatosan csökken.
Természetvédelmi státusza
Veszélyeztetett.
Bolíviában kritikusan veszélyeztetett, Chilében és Peruban veszélyeztetett, Argentínában pedig a sebezhető kategóriába tartozik.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leopardus geoffroyi (Geoffroy’s cat)
A Geoffroy-macska a Leopardus nemzetségbe tartozik.
Viszonylag kicsi macska, körülbelül akkora, mint egy nagy házimacska. Szőrének színe és testmérete változó. Az elterjedési területe keleti részéből (Brazília, Uruguay és Kelet-Argentína) származó egyedek nagyobbak, míg az északnyugatiak (Bolívia és Északnyugat-Argentína) kisebbek. A szőr alapszíne a szürkétől a barnásig terjed, a testen kis szabályos foltok vannak, amelyek hajlamosak sávokat képezni a végtagokon. A Geoffroy-macska hasa fehér. A faj ismertetőjegyei a két sötét könnycsepp az arcon, a szem alatti kis háromszögletű sötét foltok, valamint a rozetták hiánya. A fejtetőn és a nyakon több sötét hosszanti vonal helyezkedik el, a fülek hátsó része fekete, középen fehér folttal. A Geoffroy-macska farka rövidebb, mint a többi kismacska fajé, és a feje kissé lapított. A melanisztikus egyedek meglehetősen gyakoriak közöttük.
A Geoffroy-macska és déli tigrismacska hibridek Brazília déli részében élnek, ahol a két faj elterjedési területe találkozik.
Elterjedés, élőhely
A Geoffroy-macska elterjedési területének nagy részén gyakori. Úgy tűnik, hogy a faj profitált abból, hogy a szubtrópusi erdőket szántóföldekké alakították.
A Geoffroy-macska Bolívia déli részén, Brazília déli részén, Paraguayban, Argentínában, Uruguayban és Chile déli részén fordul elő. 3800 méteres magasságig figyelték meg a bolíviai Andokban.
A Geoffroy-macska sokféle élőhelyen előfordulhat, előnyben részesíti a sűrű növényzettel rendelkező, őshonos erdőket, az utaktól távol és édesvízhez közel eső területeket. A faj nem él esőerdőkben, és elterjedési területének nagy része száraz vagy félszáraz. Megtalálható a pampákon, mocsaras gyepekben, lombos erdőkben, száraz cserjésekben és erdőkben, vizes élőhelyeken és parti erdőkben, tengerparti területeken, szavannákon, félsivatagban és sivatagban is.
Az erdős területeken a Geoffroy-macska kevésbé elterjedt, mivel ezeken a területeken a jobban fás élőhelyekhez kötődő margay kiszorította. A Geoffroy-macska még erősen leromlott, emberi fejlesztésű területeken is előfordulhat, azonban túlélési aránya lényegesen magasabb a védett természeti területeken. A kutatások szerint az ember által zavart területeken több zsákmány fordul elő, valamint kisebb a fajok közötti versengés.
Az aszályos évek negatív hatással lehetnek a faj ökológiájára és demográfiájára is.
Ökológia és viselkedés
A Geoffroy-macska magányos, és ideje nagy részét a földön tölti, annak ellenére, hogy jól tud fára mászni. Napközben szívesen pihen bozótban vagy fák odvában. Többnyire éjszaka aktív, de ez régiónként eltérő lehet.
A Geoffroy-macska jól úszik. Egy nőstény a chilei Torres del Paine Nemzeti Parkban legalább 20 alkalommal kelt át egy 30 méter széles, gyors folyású folyón.
A Geoffroy-macska megosztja élőhelyét a pampamacskával és más nagymacskákkal, például a pumával. Időnként a puma áldozatává válik. Argentínában a kodkoddal versenyez. Egyes tanulmányok arra a következtetésre jutottak, hogy az ocelotok alacsony sűrűsége hozzájárul a Geoffroy-macska nagyobb sűrűségéhez Közép-Argentínában és Bolíviában. Uruguayban a nagyméretű macskafélék kiirtását követően a Geoffroy-macska, a margay és a pampamacska átvette a csúcsragadozók szerepét.
Az ivarérettséget a nőstények 18 hónapos korban, a kandúrok 24 hónapos korukban érik el. A szaporodási időszak decembertől májusig tart, egy anyának egy-négy cicája születik. A vemhességi idő 72-78 nap.
Tápláléka
A Geoffroy-macska opportunista ragadozó. Dél-Amerikában Európából behurcolt mezei nyulakat és kis rágcsálókat zsákmányol, de tápláléka régiónként változik, gyakran vízi és félig vízi állatokat, például halakat, kétéltűeket és vízi kígyókat is elkap. Argentínában a Geoffroy-macska főként kis rágcsálókkal és madarakkal (beleértve a vízimadarakat is) táplálkozik, de a madarak szerepe étrendjükben szezonálisan változik (tavasszal és nyáron több madarat zsákmányolnak). Chile déli részén főként rágcsálókkal és nyulakkal, Uruguayban és Brazíliában pedig kisemlősök, hüllők és madarak mellett halakkal és békákkal is táplálkoznak. Ahol előfordulnak viszkacsák, ott vadásznak rájuk, valamint hétöves tatukat is elkapnak.
Főbb veszélyek
A fajra nézve a fő fenyegetések a baromfiállomány elpusztítása miatti megtorló leölések, valamint az élőhelyek elvesztése és széttöredezése.
Dél-Amerika számos régiójában az állattenyésztés az élőhelyek megváltozásához, például a túllegeltetés miatti elsivatagosodáshoz vezet, ami szintén negatívan hat a vadon élő állatokra. Bár a Geoffroy-macska rugalmas étrenddel rendelkezik, és úgy tűnik, hogy elviseli a mérsékelt erdőirtást, a jelentős élőhely-módosítások veszélyt jelentenek számára.
A Geoffroy-macskát erősen kizsákmányolták a macskabőr-kereskedelem fellendülése során, az 1960-80-as években. Szőrméje a második legelterjedtebb macskabunda volt a nemzetközi szőrmepiacon. 1988 óta a nemzetközi kereskedelem visszaesett, és úgy tűnik, hogy a múltban létező kereskedelmi vadászat lényegében megszűnt. Ettől függetlenül előfordulhat, hogy időnként még mindig megtalálhatók a helyi illegális kereskedésekben a macskabőrök.
Manapság a baromfiállomány pusztítása miatt vadásznak rájuk, illetve házi kutyák vagy közlekedési balesetek áldozatává válhatnak. Ritkán a húsukért vadásszák őket. Közép-Argentínában ezek az okok a regisztrált halálozási arány 62%-át teszik ki.
A Geoffroy-macskát a kisállat-piacon is használják úgy, hogy házi macskákkal keresztezik őket, így létrehozzák a „szafari macskát”, bár ez nagyon ritkán fordul elő.
Úgy tűnik, hogy a Geoffroy-macska ki van téve a házi húsevők betegségeinek (például a kutya szopornyica, a macska calicivírusa és a macska panleukopenia vírusa), amelyek potenciális kockázatot jelenthetnek a fajra.
Természetvédelmi státusza
Kevésbé veszélyeztetett.
Bár a Geoffroy-macska viszonylag gyakori, további kutatásokra van szükség annak felmérésére, hogy mennyire toleráns az élőhelyi változásokkal szemben.
(képek és szöveg: internet)
VADMACSKÁK
Leopardus guigna (Kodkod vagy Guiña)
A kodkod a legkisebb macskaféle az amerikai kontinensen és egyúttal a világ egyik legkisebb macskája (1,5-3,0 kg).
Evolúciós szempontból a kodkodok közeli rokonságban állnak hat másik, a Leopardus nemzetséghez tartozó kismacskával, amelyek az ocelot családhoz tartoznak. A kodkod testvérfaja a Geoffroy-macska, amely az Andok-hegység keleti oldalán él. A kodkod két alfaját ismerik el:
A L. g. tigrillo Észak- és Közép-Chilében él, világosabb szőrzete és nagyobb termete van.
Az L. g. guigna Dél-Chilében és Délnyugat-Argentínában található meg, sötétebb és kisebb.
A kodkod hasonlít közeli rokonához, a Geoffroy-macskához, de kisebb a feje, farka vastagabb és dúsabb és valamivel kisebb az egész állat. A kodkod szőrzete barna, szürkésbarna vagy vörösesbarna, sok kis fekete folttal, és világos hasa is foltos. Arca jellegzetesen markáns: mindkét szeméből egy fekete vonal húzódik lefelé és függőlegesen felfelé. Fülei viszonylag kicsik, lekerekítettek, hátoldaluk fekete, középen fehér folttal. Egyes példányok torkán feltűnő sötét csíkok vannak. A kodkod farka fekete gyűrűs, és körülbelül a fej és test hosszának a fele. A hím kodkodok nagyobbak, mint a nőstények. A melanizmus bizonyos régiókban meglehetősen gyakori.
Elterjedés, élőhely
A kodkod az andesi hegyimacskával együtt a legveszélyeztetettebb macskafaj Dél-Amerikában, és az egyetlen ragadozó, amely a patagóniai andoki erdőkben honos. A kevés figyelem és a nagy sérülékenység miatt a faj kutatását előnyben részesítik Argentínában, de ennek ellenére kevés tanulmányt végeztek, és sok információ továbbra is bizonytalan ezzel az erdei macskával kapcsolatban.
A Chile középső részén található kodkodok északi elterjedési területét az ország teljes népességének több mint fele lakja, ami drámaian csökkenti a rendelkezésre álló élőhelyek számát. Délen állapota stabilabbnak tűnik, mivel azokon a területeken kevesebb ember és több védett terület van. Argentínában a kodkod kizárólag a Patagóniai Nemzeti Parkokban él, populációi alacsony sűrűségűek és valószínűleg helyenként ki fog halni.
A kodkod 2500 méteres magasságban található meg.
A növénytakaró fontos a kodkod számára, mivel jellemzően erős aljnövényzettel rendelkező erdőtípusokban fordul elő. Déli elterjedési területén erősen kötődik az Andok déli és tengerparti vonulatainak nedves, mérsékelt övi vegyes erdeihez. Argentína délnyugati részén az andoki patagóniai erdőben található meg.
Úgy tűnik, hogy a kodkodok viszonylag toleránsak a megváltozott élőhelyekkel szemben, és másodlagos erdőkben, fenyő- vagy eukaliptuszültetvényekben, félig nyílt élőhelyeken vagy mezőgazdasági területek közelében is előfordulnak. Viszont a kodkodok nem használnak olyan legeltetett legelőt, ahol az aljnövényzet alacsonyabb, mint 40 cm. Megfigyelték, hogy nyílt területeken csak 100 méteres távolságot tesznek meg, hogy ismét számukra megfelelő élőhelyet érjenek el. Az ökológiai folyosók nagyon fontosak a faj számára a nagyobb területek összekapcsolásához.
Ökológia és viselkedés
A kodkod aktív lehet éjjel-nappal. A melanisztikus példányok éjszaka aktívabbak, mint a foltosak. A kodkod jól mászik, fenyegetettség esetén a fák közé menekül, és szívesen bújik meg a fák között, amikor alszik. Sűrű takarásban is pihen a vízi utak közelében, valamint a bozótban. Főleg a földön vadászik.
A hímek territóriuma gyakran nagyobb, mint a nőstényeké.
A vemhességi időszak körülbelül 72-78 napig tart.
Tápláléka
A kodkod főleg kisemlősöket, például rágcsálókat, erszényes állatokat (egéroposszum, törpeoposszum) és nyúlféléket (üregi nyulat) zsákmányol, de madarakat és gerincteleneket is elkap. Gyakran táplálkozik gyíkokkal, és időnként a dögre is rájár, és baromfit is zsákmányol.
Főbb veszélyek
A kodkodra az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása jelenti a legnagyobb veszélyt, elsősorban a fakitermelés, a mezőgazdasági és állattenyésztési tevékenységek, az élőhelyek fenyőültetvényekké való átalakítása miatt. Korlátozott elterjedése miatt úgy vélik, hogy különösen érzékeny az élőhelyek elvesztésére és töredezettségére.
A múlt század eleje óta számos egzotikus vadfajt telepítettek Argentína Patagóniába. Ez a fauna a régió fontos gazdasági bevételeinek részévé vált. Következésképpen sok őshonos fajt semmilyen szempontból nem értékelnek.
A kodkodot ártalmas és értéktelen állatnak tekintik és minden évben megölnek több állatot is a baromfi pusztításának megtorlásaként, még Nemzeti Parkokon belül is (Argentína).
Vannak, akik tévesen úgy tekintik a kodkodot, mint egy „vámpírt”, amely kiszívja a zsákmánya vérét, anélkül, hogy megenné.
A kodkodokat is megölik a kutyák, és a közúti gázolások komoly problémát jelentenek a fajra nézve.
Egy tanulmány kimutatta a macska immunhiányos vírus (FIV) és a macska leukémia vírus (FeLV) pozitív eseteit kodkodokban, amelyeket valószínűleg házimacskák terjesztettek el. Nagy számban találtak szabadon tartott házimacskákat, amelyek területei átfedésben vannak a kodkodokkal, és többnyire nem kaptak vakcinát vagy parazitaellenes kezelést. Ezek az állatok veszélyt jelentenek a kodkodokra.
Természetvédelmi státusza
Sebezhető.
A kodkod szerepel a CITES II. függelékében.
Argentínában a Nemzeti Parkok Igazgatósága a kodkodot „különleges érték”-nek tekinti, és a kiemelten védendő fajok között szerepel.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leopardus guttulus (Southern tiger cat)
A tigrismacskák az ocelot leszármazási vonalhoz tartoznak, ami az egyik legfiatalabb macskacsalád. Nemrég két különálló fajként ismerték el őket.
A tigrismacska fajok genetikája még a mai napig nem teljesen tisztázott és az is bonyolítja a helyzetet, hogy más macskafajokkal hibridizálódik: a pampamacskákkal, a margayokkal és az ocelotokkal; valamint a déli tigrismacska és Geoffroy macskája között folyamatos kétirányú hibridizáció zajlik. Azonban semmi jel nem utal arra, hogy az északi és déli tigrismacska keveredne. Más szóval, a tigrismacskák keverednek más fajokkal, de egymással nem!
A tigrismacskák vékony testű kis macskák. Egyes egyedek csak kb. 1,8 kg-ot nyomnak, mások nagyobbak, súlyuk kb. 3,5 kg. A hímek nagyobbak, mint a nőstények. Első pillantásra a tigrismacska fajokat nem könnyű megkülönböztetni egymástól, az alapszín, a foltmintázat és a morfológia tekintetében azonban egy kicsit mások.
A déli tigrismacskák alapszíne a sötét sárgásbarnától az okkersárgáig terjed. Rozettáik vastagabb, összefüggő peremmel rendelkeznek, és ritkán egyesülnek kisebb ferde sávokká.
A déli tigrismacska valamivel tömzsibbnek tűnik, vastagabb a farka és kisebb, kerekebb fülei vannak. A halványabb színű hasat sötét foltok borítják. Füle hátoldala fekete, középen fehér folttal. A déli tigrismacska farkának 7-13 szabálytalan vékony gyűrűje és fekete vége van. A farok a fej és a test hosszának körülbelül 60%-át teszi ki.
A melanizmus az északi és déli tigrismacskáknál is gyakori.
Mindkét tigrismacska nagyon hasonlít a margayra, így nehéz megkülönböztetni a három fajt egymástól. A tigrismacskák szőrzete azonban nem olyan vastag, mintázatuk kevésbé sötét és foltos, inkább több apró folt és nyitott rozetta van rajtuk. Testük karcsúbb, mancsaik méretarányosak és nem túl nagyok, farkuk pedig rövidebb, mint a margay farka.
A déli tigrismacska hasonlít a Geoffroy-macskához, akivel hibridizálódik, de a déli tigrismacskának kisebb a feje. A Geoffroy-macskának pedig tipikus páros pöttyei vannak, amelyek általában nem alkotnak rozettákat.
Elterjedés, élőhely
A déli tigrismacska populációsűrűsége változó, de elterjedési területének nagy részén ritka (általában 1-5 egyed / 100 km²). Különösen a védett területeken nagyon ritka, valószínűleg az ocelot negatív hatása miatt.
A déli tigrismacska Középtől Dél-Brazíliáig, Kelet-Paraguayig és Argentína északkeleti részéig fordul elő. A faj hiányzik a paraguayi chacóból. Földrajzi elterjedési területének északi határa még mindig tisztázatlan, és nem tudni, hogy átfedésben van-e az északi tigrismacskáéval.
A déli tigrismacska számos élőhelyen él, a sűrű trópusi és szubtrópusi esőerdőktől, lombhullató / félig lombhullató és vegyes fenyőerdőktől a nyílt szavannáig és a tengerparti növényzetig. Érintetlen és bolygatott területeken egyaránt megtalálható. A déli tigrismacskák többnyire az őshonos atlanti erdőkhöz kapcsolódnak. Csak száraz szavannákon jegyezték fel őket, mocsaras területeken nem.
A déli tigrismacska bolygatott területen is él, és elhagyott eukaliptusz ültetvényeken is megfigyelték már. Mezőgazdasági táblák közelében előfordulását azonban korlátozza a természetes borítás jelenléte. Nem merészkedik be a mezőgazdasági területek mélyére, hanem csak a határait használja.
A déli tigrismacska 2000 m alatt fordul elő.
Ökológia és viselkedés
A déli tigrismacska magányos macskaféle. Főleg éjszaka aktív, de lehet szinte teljesen nappali is. A nappali aktivitás növelése jó stratégia az éjszaka vadászó ocelot elkerülésére. Azokon a területeken, ahol az ocelotok előfordulnak, az északi és déli tigrismacskák, valamint a margay és a jaguarundi általában ritkák a fajokon belüli versengés miatt.
Az ocelotnak a kisebb macskafajokra gyakorolt negatív hatását „ocelot-effektusnak” nevezik.
A tigrismacskák számát nem befolyásolja a margay és a jaguarundi, amelyek valójában potenciálisabb versenytársak, mint a sokkal nagyobb ocelot.
A tigrismacskák kiváló mászók, de idejük nagy részét a földön töltik és ott vadásznak. Fenyegetettség esetén agresszív viselkedést mutatnak ívelt háttal és felmeresztett szőrrel, kimutatják fogaikat és „fütyülő-köpő” hangot adnak ki.
A tigrismacskák mindkét fajának nagyon hasonlóak a szokásai.
Nagyon kevés információ áll rendelkezésre a tigrismacska szaporodásáról. A vemhességi időszak 71-78 napig tart, utána 1-4 kölyök születik. A fiatalok 11 hónapos korukban majdnem felnőtt testméretűek, az ivarérettséget azonban csak 2–2,5 éves korban érik el.
Tápláléka
A déli tigrismacska főleg kisméretű (100 g-nál kisebb súlyú) gerinces állatokat zsákmányol, például egereket, cickányokat, erszényes állatokat, madarakat és gyíkokat. Időnként azonban nagyobb zsákmányt, például kisebb főemlősöket, agutikat és fütyülőrécéket is elkap. Alkalmanként rovarok és növényi anyagok is megtalálhatók étrendjében.
Főbb veszélyek
A déli tigrismacskát fenyegető fő veszély az erdőirtás, ezáltal az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása. Ez a macska Brazília legveszélyeztetettebb élőhelyein, az atlanti erdőben és Cerradoban él. Az atlanti erdő erősen töredezett és elvesztette természetes borításának több mint 92%-át, míg az utóbbinál a terület csökkenése több mint 55%-ot tett ki, és a gabonatermesztés miatt még mindig növekszik ez az arány. Mivel a tigrismacska a védett területeken kisebb számban fordul elő, és a populációk széttöredezettek, még jobban hat rá az élőhely-átalakítás.
További fenyegetések a tigrismacskákra a baromfipusztítás miatti leölés és a közúti gázolás.
A szabadon tartott házi kutyák még a védett területeken is előfordulhatnak, és további veszélyt jelentenek a déli tigrismacskákra. Egyrészt ragadozó versenytársak, másrészt a házi kutyák betegség átvivői is, például a parvovírus és a kutya szopornyica vírus esetében. A betegségeknek a déli tigrismacska populációira gyakorolt hatása azonban még nem ismert.
Bár a szőrme nemzetközi kereskedelme jelentősen visszaszorult, az illegális vadászat és befogás – ami elvileg korlátozott – továbbra is zajlik, főként a helyi piacra vagy a kisállat-kereskedelembe.
A tigrismacska prémekkel folytatott kereskedelem az 1970-80-as években több, mint 350 ezer bőrből állt.
Természetvédelmi státusza
A tigrismacska szerepel a CITES I. függelékében, és elterjedési területének nagy részén védett.
8 év alatt közel 50%-kal csökkent a populációja a brazíliai Santa Catarina államban, amely a faj megőrzése szempontjából az egyik legfontosabb terület. A déli tigrismacskák száma más területeken is több, mint 50%-kal csökkent. Globális populációját 6047 érett egyedre becsülték.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leopardus tigrinus (Northern oncilla)
A tigrismacskák az ocelot leszármazási vonalhoz tartoznak, ami az egyik legfiatalabb macskacsalád. Nemrég két különálló fajként ismerték el őket.
A tigrismacska fajok genetikája még a mai napig nem teljesen tisztázott és az is bonyolítja a helyzetet, hogy más macskafajokkal hibridizálódik: a pampamacskákkal, a margayokkal és az ocelotokkal; valamint a déli tigrismacska és Geoffroy macskája között folyamatos kétirányú hibridizáció zajlik. Azonban semmi jel nem utal arra, hogy az északi és déli tigrismacska keveredne. Más szóval, a tigrismacskák keverednek más fajokkal, de egymással nem!
Jelenleg az északi tigrismacska két alfaját ismerik:
A L. t. tigrinus Dél-Amerika északi részén, esetleg olyan délen, mint Bolívia és Észak-Argentína
L. t. oncilla Costa Ricában és esetleg Panamában.
A tigrismacskák vékony testű kis macskák. Egyes egyedek csak kb. 1,8 kg-ot nyomnak, mások nagyobbak, súlyuk kb. 3,5 kg. A hímek nagyobbak, mint a nőstények. Első pillantásra a tigrismacska fajokat nem könnyű megkülönböztetni egymástól, az alapszín, a foltmintázat és a morfológia tekintetében azonban egy kicsit mások.
Az elterjedési területük nyugati részéből származó oncillák alapszíne sötétebb, rozettáik közepes méretűek, és sokszor kis- és közepes méretű ferde sávokat alkotnak.
A keleti részből származó oncillák alapszíne világosabb, rozettáik kisebbek, általában keskeny és nem folytonos peremmel, és nem egyesülnek ferde sávokká.
Az északi tigrismacska könnyebb felépítésű, a teste karcsú, farka és lábai vékonyak. A halványabb színű hasat sötét foltok borítják. Füle hátoldala fekete, középen fehér folttal. Kevésbé feltűnő, vékony gyűrűs farka van. A farok a fej és a test hosszának körülbelül 60%-át teszi ki.
A melanizmus az északi és déli tigrismacskáknál is gyakori.
Mindkét tigrismacska nagyon hasonlít a margayra, így nehéz megkülönböztetni a három fajt egymástól. A tigrismacskák szőrzete azonban nem olyan vastag, mintázatuk kevésbé sötét és foltos, inkább több apró folt és nyitott rozetta van rajtuk. Testük karcsúbb, mancsaik méretarányosak és nem túl nagyok, farkuk pedig rövidebb, mint a margay farka.
Elterjedés, élőhely
Az északi tigrismacska széles körben elterjedt, de mindenhol ritka. A fajt az ocelot negatívan érinti, ezért főleg a védett területeken kívül fordul elő.
Az északi tigrismacska elterjedési tartománya a közép-amerikai Costa Ricától és Panamától egészen Közép-Brazíliáig terjed. Déli határai még nem ismertek. Elterjedése az Amazonas-medencében mozaikos. Az északi tigrismacska hiányzik a Közép- és Dél-Amerikát összekötő Darien-félszigetről, valamint a venezuelai Llanosról és a paraguayi chacóról. Kolumbiában a három Andok-hegység mentén található meg.
Az északi tigrismacska számos élőhelyen él. Ide tartoznak a trópusi és szubtrópusi esőerdők, lombhullató / félig lombhullató erdők, hegyvidéki erdők, félszáraz tövises cserjések, szavanna és nedves / mocsaras szavanna.
Dél-Amerika középső és északnyugati részén az északi tigrismacska főként a hegyvidéki esőerdőkhöz kötődik, ahol általában magasabban található meg, mint az ocelot és a margay: 3000 méteres magasságig, esetenként felette is előfordul. A Costa Rica-i feljegyzések többsége a vulkánok oldalának erdőiből származik. Másrészt Brazíliában főleg az 500 m alatti alföldeken fordul elő, és általában szavannákon, félszáraz bozótosban, valamint erdőkben lehet látni.
Zavart élőhelyeken, akár emberi települések közelében is megtalálható, ha van természetes takarás és elegendő zsákmány. Kolumbiában ciprus- és fenyőültetvényeken is észleltek tigrismacskákat.
Ökológia és viselkedés
A tigrismacska magányos macskaféle. Főleg éjszaka aktív. Costa Ricában azt figyelték meg, hogy a melanisztikus példányok nappal aktívabbak, mint a nem melanisztikusak, mert jobban tudják magukat álcázni a sűrű erdőben. Azokon a területeken, ahol az ocelotok előfordulnak, az északi és déli tigrismacskák, valamint a margay és a jaguarundi általában ritkák a fajokon belüli versengés miatt.
Az ocelotnak a kisebb macskafajokra gyakorolt negatív hatását „ocelot-effektusnak” nevezik.
A tigrismacskák számát nem befolyásolja a margay és a jaguarundi, amelyek valójában potenciálisabb versenytársak, mint a sokkal nagyobb ocelot.
A tigrismacskák kiváló mászók, de idejük nagy részét a földön töltik és ott vadásznak. Fenyegetettség esetén agresszív viselkedést mutatnak ívelt háttal és felmeresztett szőrrel, kimutatják fogaikat és „fütyülő-köpő” hangot adnak ki.
Nagyon kevés információ áll rendelkezésre a tigrismacska szaporodásáról. A vemhességi időszak 71-78 napig tart, utána 1-4 kölyök születik. A fiatalok 11 hónapos korukban majdnem felnőtt testméretűek, az ivarérettséget azonban csak 2–2,5 éves korban érik el.
Tápláléka
Az északi tigrismacska étrendjét még nem tanulmányozták részletesen, de azt tudjuk, hogy kisemlősökön, madarakon és hüllőkön (különösen gyíkokon) alapul. Zsákmányuk átlagos tömege 55 gramm körül van és nem éri el a 100 grammot. Vannak területek, ahol elsősorban rágcsálókra vadászik, máshol sokkal többet fogyaszt gyíkokból és madarakból. Így arra lehet következtetni, hogy az oncilla generalista ragadozó, aki a környék legkönnyebben elérhető erőforrásait használja ki.
Főbb veszélyek
Az északi tigrismacskát fenyegető fő veszély az erdőirtás, ezáltal az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása. A kolumbiai esőerdőket például kávé- vagy eukaliptuszültetvényekkel váltják fel, Brazíliában pedig gabonatermesztésre alakítják át őket. A brazil területek természetes erdőborításának elvesztése eléri az 55%-ot. Ez a faj előfordulását is nagymértékben csökkenti. Mivel a tigrismacska a védett területeken kisebb számban fordul elő, és a populációk széttöredezettek, még jobban hat rá az élőhely-átalakítás.
További fenyegetések a tigrismacskákra a baromfipusztítás miatti leölés és a közúti gázolás.
A szabadon tartott házi kutyák még a védett területeken is előfordulhatnak, és további veszélyt jelentenek az északi tigrismacskákra. Egyrészt ragadozó versenytársak, másrészt a házi kutyák betegség átvivői is, például a parvovírus és a kutya szopornyica vírus esetében. A betegségeknek az északi tigrismacska populációira gyakorolt hatása azonban még nem ismert.
A tigrismacska prémekkel folytatott kereskedelem az 1970-80-as években több, mint 350 ezer bőrből állt. Bár a nemzetközi kereskedelem erősen visszaszorult, továbbra is folyik illegális vadászat és befogás.
A helyi közösségek sokféleképpen használják az oncillát: Peruban prémnek és házi kedvencnek, Ecuadorban háziállatként tartják, de meg is eszik őket. Brazíliában bozóthúsként, gyógyászati célra, mágikus / vallási szertartásokra, házi kedvencnek és díszítésre is használják őket.
Természetvédelmi státusza
Sebezhető.
A tigrismacska szerepel a CITES I. függelékében, és elterjedési területének nagy részén védett.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leopardus colocola (Pampas cat)
A pampamacska jelentős morfológiai és genetikai eltéréseket mutat, és rendszertana továbbra is zavaros. Jelenleg a fajon belül hét alfajt különböztetnek meg:
L. c. colocola Közép-Chilében, az Andoktól nyugatra
L. c. wolffsohni Tarapacá tartományban, Észak-Chilében, az Andoktól nyugatra
L. c. pajeros Közép-, Észak-Közép- és Dél-Argentínában
L. c. budini Északnyugat-Argentínában és Bolívában az Andoktól keletre
L. c. garleppi Dél-Kolumbiában, Ecuadorban és Peruban, az Andoktól keletre
L. c. braccatus Délnyugat- és Közép-Brazíliában, Paraguayban és
L. c. munoai Uruguayban.
A Brazília középső részén végzett genetikai elemzés kimutatta, hogy létezik egy hibridizációs terület a pampamacska és az északi tigrismacska (oncilla) között.
A pampamacska úgy néz ki, mint egy széles pofájú és hosszú szőrű házimacska. Egyes példányok szőre akár 7 cm hosszú is lehet, és a háta mentén sörényt alkot. A pampamacska megjelenése tartományának különböző részein jelentősen eltér, és az életkorral változhat. A fül hátsó része gyakran szürke vagy fekete, fehér folttal, és két barna sáv fut a szemből a fej oldalán. A farok csak a fej és a test hosszának a fele, és sötét gyűrűk vannak rajta. A szőrzet színe és mintája a sárgásfehértől a szürkésbarnáig, és az egyszínűtől a mintásig terjedhet. A magas Andokban a pampamacska gyakran szürke, vörös csíkokkal és foltokkal, és nagyon hasonlít az andesi hegyimacskára, amellyel néha összekeverik. A pampamacska rózsaszín orra a legmegbízhatóbb megkülönböztető jegy, mivel az andesi hegyimacska orra fekete.
Elterjedés, élőhely
Kevés információ áll rendelkezésre a pampamacska előfordulásáról.
A faj széles körben elterjedt, de általában elterjedési területének nagy részén ritka. Dél-Amerika nagy részén megtalálható: Argentínában, Bolíviában, Brazíliában, Chilében, Ecuadorban, Paraguayban, Uruguayban és Peruban él, valamint nagyon kis számban Kolumbia délnyugati részén. Az Andokban a pampa macska 100 m-től 5000 m-ig megtalálható, de a legtöbb észlelés alacsonyabban fekvő élőhelyekről származik.
A pampamacska főleg nyílt füves és cserjés területeken él, de előfordul száraz, nyílt erdőben, töviserdőben, esőerdőben, ártereken, mangroveerdőkben, mocsaras területeken, sziklás területeken és félszáraz hideg sivatagokban is. Még az Atacama-sivatagban is megtalálták, de az alföldi esőerdőkből hiányzik.
Úgy tűnik, hogy a pampamacska nem tűri a megváltozott élőhelyeket, például az erdőültetvényeket, valamint a mezőgazdasági- és lakott területek peremét.
Ökológia és viselkedés
Keveset tudunk a pampamacska ökológiájáról. A faj főleg a földön vadászik. Többnyire éjszakai életet él a magas Andokban, de a brazil Emas Nemzeti Parkban elsősorban nappal aktív.
Kevés információ áll rendelkezésre a pampamacska szaporodási viselkedéséről is, és a legtöbb adat fogságban tartott állatoktól származik. Egy fogságban tartott nőstény kétéves korában szaporodott először, a vemhességi időszak 80-85 napig tartott. A pampamacska szaporodási időszaka áprilistól júliusig tart, az alom mérete 1-3 kölyök.
Tápláléka
A pampamacska különféle kisemlősökkel, például tengerimalacokkal és kis rágcsálókkal, például levélfülű egerekkel (Phyllotis spp.) és hegyi viszkacsával táplálkozik, de házi egereket, patkányokat és betelepített európai nyulakat is elkap. Ezen kívül madarakat (például kacsákat) és hüllőket (például gyíkokat) zsákmányol. Ismert, hogy flamingókra is vadászik. Azt is megfigyelték, hogy Patagóniában pingvinfészkeket rabol ki a tojásokért és fiókákért.
Főbb veszélyek
Valószínű, hogy az élőhelyek elvesztése és leromlása veszélyezteti legjobban a fajt. A szántóföldek területének növelése és az állatállomány legeltetése a zsákmányfajok számának csökkenését is eredményezi.
A pampamacska baromfikat és fiatal házi kecskéket is zsákmányol, ezért megtorlásként megölik őket, illetve a kulturális és sport célú vadászatnak is kedvelt célpontja. Egyrészt a pampamacskát szent állatként tisztelik, és az andesi hegyimacskához hasonlóan a föld és a termékenység szimbóluma. Úgy gondolják, hogy a találkozások szerencsét hoznak, és egy pampamacska megölése balszerencsét és halált hoz a vadásznak és családjának. Másrészt a pampamacskák bőrét vagy kitömött testét az állattenyésztés és a mezőgazdaság kulturális szertartásaiban használják.
A pampamacskák közúti balesetekben is elpusztulnak, és kutyák is megölik őket.
A fajjal időnként az állatkereskedésekben is lehet találkozni.
Természetvédelmi státusza
Közel veszélyeztetett.
A pampa macska szerepel a CITES II. függelékében, és elterjedési területének nagy részén védett.
Argentínában, Bolíviában, Brazíliában és Ecuadorban a sebezhető kategóriába sorolják. Uruguayban a fajt kihaltnak tekintették, de jelenleg szórványosan előfordul. Chilében a legveszélyeztetettebbek a pampamacskák, kis földrajzi elterjedésük miatt.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leopardus wiedii (Margay)
A hosszúfarkú macska legközelebbi rokonai az ocelot és a kisebb tigrismacskák (oncilla és déli tigrismacska), amelyek hasonló színűek és mintázatúak. A margay méretét tekintve közelebb áll a tigrismacskákhoz, de megjelenésében az ocelotra hasonlít. Dél-Amerika egyes részein „kis ocelotnak” is nevezik.
A margay genetikailag nagyon változatos. Jelenleg három alfajt ismernek el:
L. w. wiedii Dél-Amerikában, az Amazonastól délre
L. w. vigens Dél-Amerikában az Amazonastól északra
L. w. glauculus Közép-Amerikában.
A margaynak nagyon nagy és domború szeme van, nagy mancsa és nagyon hosszú, vastag farka, amely eléri a fej és a test hosszának 70%-át. A hosszú farok az egyensúlyozáshoz szükséges.
A margay alapszíne jellemzően sárgás, de lehet barnás is. Testét sötétbarna vagy fekete rozetták borítják. Egyes egyedeknek hosszúkás rozettái vannak, amelyek hosszanti sorokba rendeződnek, hasonlóan az ocelotok mintájához. A hosszúfarkú macska alsó oldala és hasa fehér, füle hátulja fekete, a közepén fehér folttal. Farkán általában nagy, sötét gyűrűk vannak.
Kolumbiában és Ecuadorban találtak margay és tigrismacska hibrideket.
Elterjedés, élőhely
A margay elterjedési tartománya Észak-Mexikó alföldjétől Közép- és Dél-Amerikáig Uruguayig és Észak-Argentínáig terjed. A tökéletes élőhelye elsősorban Brazília, valamint Dél-Mexikó, Belize és Guatemala erdőiben van.
Azokon a területeken, ahol az ocelotok előfordulnak, a margay ritka, valószínűleg a fajok közti verseny miatt. Az ocelotnak a kisebb macskafajokra gyakorolt negatív hatását „ocelot-effektusnak” nevezik. A margay létszámát a nagyobb ocelot-sűrűség negatívan befolyásolja.
A margayok általában ritkák az elterjedési területükön.
Más trópusi amerikai macskafajokhoz képest a hosszúfarkú macska erősen kötődik az erdei élőhelyhez, és túlnyomórészt trópusi és szubtrópusi örökzöld, lombhullató vagy félig lombhullató, nedves erdőkben, valamint hegyvidéki erdőkben él. Ártéri vagy szezonálisan elöntött erdőkben is előfordul. Erdős területeken kívül csak elvétve észlelték. Bár úgy tűnik, hogy a margay kevésbé tűri a zavarást, mint a tigrismacskák vagy az ocelot, néha mégis használ megváltozott élőhelyeket, például bolygatott erdőket, erdőfoltokat vagy felhagyott ültetvényeket, ha elegendő fás takarás áll rendelkezésére.
A margay ritkán található meg 1200 méteres tengerszint feletti magasságban, de az Andokban 3000 méteren is feljegyezték.
Ökológia és viselkedés
A margay magányos, territoriális és főként éjszakai állat. Nappal általában a fákon pihen, és sokkal jobban alkalmazkodott a fákon való élethez, mint a többi macskafaj. Nagy, széles mancsának köszönhetően kitűnően tud fára mászni. Bokájában 180 fokkal elforgatható ízületek vannak, ezek segítségével fejjel előre is le tud mászni a fákról. Ez az egyetlen macskafaj Észak-Amerikában, amely képes erre! Úgy is le tud lógni a faágról, hogy csak az egyik hátsó lábával kapaszkodik. A hosszú farok segít megőrizni az egyensúlyát.
A margay a földön és a fákon is vadászik. Többnyire a földön közlekedik, de a fákon pihen.
A vemhességi időszak 76-84 napig tart. A nőstényeknek csak két emlőjük van, és általában csak egy, kivételesen kettő cicájuk születik. A margayok fogságban nem szaporodnak könnyen; az állatkerti állatok többsége vadon befogott.
Tápláléka
A margay legtöbb prédája éjszakai életmódú. Földön és fán élő kisemlősökkel, madarakkal és hüllőkkel egyaránt táplálkozik. Közepes méretű emlősöket, például mókusokat, nyulakat, agutikat vagy kismajmokat is zsákmányol, de kisebb mértékben. Brazíliában megfigyeltek egy margay-t, aki a hangjukat utánozva próbált magához hívni egy csupaszpofájú tamarint.
A margay étrendjének nagy részét a kisrágcsálók adják, de egyes helyeken a gyíkok és különösen a madarak is gyakori zsákmányállataik. A prédájuk átlagos tömege körülbelül 250 gramm.
A tigrismacskák és a jaguarundi hasonló méretű állatokat zsákmányolnak, de ezeknek a macskáknak más fő zsákmányfajai vannak.
Főbb veszélyek
A margay volt az egyik legerőteljesebben kizsákmányolt macskafaj Dél-Amerikában, és az 1970-es évek közepétől az 1980-as évek közepéig legalább 125 000 hosszúfarkú macska bőrt eladtak a kereskedők. Egyes területeken még mindig folyik az illegális vadászat.
Az élőhelyek felaprózódását és pusztítását – főleg az erdőirtás és az őshonos erdők mezőgazdasági területté, legelővé és infrastruktúrává (pl. vízierőmű-gátak) való átalakítása formájában – tartják ma a legnagyobb veszélynek. A margay populációk, különösen az Amazonas-medencén kívül, erősen széttöredezettek, és az élőhelyek ültetvényekké és legelővé történő átalakítása miatt csökkennek.
A közúti gázolások, a kisállat-piacra irányuló illegális kereskedelem és a baromfiirtás miatti megtorló leölések szintén veszélyeztetik a fajt.
A margay fogékony a betegségek kitörésére, és alacsony a szaporodási rátája, ami még sebezhetőbbé teszi.
Egyes helyi közösségek vadásznak a hosszúfarkú macskákra prémje miatt, házi kedvencnek, vagy bozóthús céljából, valamint gyógyászati és kulturális célokra is felhasználják őket.
Természetvédelmi státusza
Közel veszélyeztetett.
Jelenleg elterjedési területének nagy részén teljes mértékben védett. Ecuadorban, Guyanában és El Salvadorban nem védett jogilag.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leopardus pardalis (Ocelot)
Az ocelot genetikailag nagyon változatos elterjedési területén. A legújabb tanulmányok alapján ideiglenesen csak két alfajt ismernek el:
L. p. pardalis Texastól és Arizonától délre Costa Ricán,
L. p. mitis Dél-Amerikában délen egészen Argentína északi részéig.
Néhány jelentés érkezett arról, hogy a margay (Leopardus wiedii), valamint az északi tigrismacska (Leopardus tigrinus) hibridizálódott ocelotokkal.
Az ocelot egy közepes méretű macska, szőrének alapszíne a halványsárgától, sárgás-bézstől, sárgásbarnától a szürkésig változik. Sötét fekete foltok és csíkok borítják, amelyek a végtagokon kisebbek, és az oldalakon összeolvadva jellegzetes hosszanti sávokat alkotnak. A torok és a has fehérek. Fülei lekerekítettek, fekete hátoldallal és középen fehér pöttyökkel. Az ocelot farka általában rövid, felső oldalán fekete gyűrűk vagy csíkok vannak. Minden egyed mintázata egyedi, és a szőrzet színe populációnként és azon belül is változhat.
2004-ben a nyugat-paraguayi Chacóban egy fehér ocelotot láttak fekete mintával. Ez az első ismert feljegyzés egy ilyen színű állatról.
Az ocelotnak viszonylag vaskos lábai és nagy, de arányos mancsai vannak, az elülső mancsok kissé nagyobbak, mint a hátsók. A hímek általában nagyobb súlyúak, mint a nőstények.
Elterjedés, élőhely
Az ocelotok létszáma nem ismert pontosan, de feltételezhető, hogy folyamatosan csökken. Az Egyesült Államokban, Texasban az ocelotok száma drámai mértékben csökkent, állományukat mindössze 50-80 egyedre becsülik.
Összehasonlításképpen, a legnagyobb populáció Brazíliában él, ahol a számuk eléri a 40 000 egyedet. Az Amazonas medencéjének területein az ocelot populáció stabilnak tűnik. A legnagyobb regisztrált sűrűséget a panamai Barro Colorado-szigeten észlelték.
Az ocelot jelenleg megtalálható az Egyesült Államokban Texastól Mexikó partjain át Közép- és Dél-Amerikában, délről Argentína északkeleti részéig, Brazília déli részéig és kivételesen Uruguay északnyugati részéig. Chilében nem fordul elő.
Hatalmas elterjedési területén az ocelot sokféle élőhelyet foglal el, de leggyakrabban a zárt, sűrű élőhelyeken, például örökzöld erdőkben és édesvízhez közeli területeken él.
Ide tartoznak a trópusi és szubtrópusi száraz, ártéri, lombhullató, félig lombhullató, tengerparti, síkvidéki, hegyvidéki, parti vagy tűlevelű erdők is, de az ocelotok elkerülik a bambuszerdőket. Előfordulnak még félszáraz és száraz tövisbozótban, a mangroveerdőkben, part menti növényzetben és a szezonálisan elárasztott szavannákon is.
Az ocelot a zavaráshoz is elég jól alkalmazkodik, és néha nyílt területeket is használ, beleértve a szántóföldeket is, ha van elegendő mennyiségű takarás és nagy zsákmánysűrűség, de jellemzően csak felhős napokon vagy holdtalan éjszakákon.
Ezenkívül az ocelotokat olyan mozaikos élőhelyeken is feljegyezték, ahol az őshonos növényzetet részben fenyőültetvények, olajpálma ültetvények, vizes pálmaültetvények vagy mezőgazdasági területek váltották fel.
Az ocelotok érzékenyek az emberi jelenlétre és tevékenységre, valamint a házikutyák előfordulására, és ritkán fordulnak elő olyan területeken, ahol ezek a tényezők magasak.
Az ocelot jellemzően 1200 m alatti tengerszint feletti magasságban fordul elő, de alkalmanként 3800 m-ig magasságban is feljegyezték őket.
Ökológia és viselkedés
Az ocelot elterjedési tartománya átfedésben van a legtöbb más neotróp kismacskafajéval.
Általános ragadozó, és a trópusi Amerika kismacskafajai közül a legnagyobb és leginkább alkalmazkodóképes faj.
Az ocelot magányos állat. Bár nappal és éjszaka is aktív lehet, jellemzően éjszaka a legaktívabb, nappal pedig fákon, bozótosban vagy talajmélyedésekben pihen. Az ocelot jól alkalmazkodott az éjszakai vadászathoz fejlett látásával és éles szaglásával. Általában a földön vadászik, de ismert, hogy elpusztítja a fán élő fajokat, például a majmokat és lajhárokat is. Az ocelot jó úszó és kiváló hegymászó, fenyegetettség esetén a fák közé menekül.
Az ocelótok vizelet-permetezéssel és illatjelöléssel üzennek egymásnak. Mind a hímek, mind a nőstények használják ezeket a jelzéseket az ivarzás reklámozására vagy a fajtársak megismerésére.
Egy ocelot naponta átlagosan 1,8 – 7,6 km-t tesz meg. A hímek akár kétszer olyan messzire barangolhatnak, mint a nőstények. A hímek területe nagyobb, mint a nőstényeké, és körülbelül 2-3 nőstény körzetét foglalja magába.
Az ocelotok szaporodási időszaka valószínűleg egész évben tart. A nőstények körülbelül 18-22 hónapos korban lesznek ivarérettek, a vemhességi idő 66-83 nap. Egy nőstény általában kétévente ellik. A fiatalok körülbelül 1,5-2 éves korukban válnak teljesen függetlenné.
Tápláléka
Az ocelot nagyobb testméretének köszönhetően kis és nagy prédákkal is táplálkozik, ezért opportunista ragadozónak számít.
Korábban azt hitték, hogy többnyire kisméretű (< 0,6 kg) állatokra vadászik, például hüllőkre, madarakra, békákra, rákokra, bogarakra, kis rágcsálókra, erszényes állatokra (például nádi egerekre, mocsári-, tüskés- és rizspatkányokra, oposszumokra).
A közelmúltban azonban kimutatták, hogy az ocelotok nagyobb állatokat (> 1 kg) is elkapnak, például agutikat, pakákat, tatukat, hangyászokat, majmokat, kígyókat, lajhárokat, brazil nyulakat, sülöket és még szarvasokat is. Ezen kívül hüllőkre, például kígyókra, gyíkokra, leguánokra, tegukra, teknősökre és esetenként még fiatal aligátorokra is vadásznak.
Megfigyeltek ocelotokat, amelyek újszülött óriás vidrakölyköket zsákmányolnak.
A szezonálisan elárasztott erdőkben kihasználják az alkalmi erőforrásokat, és halakat, rákokat kapnak el.
Vannak olyan feljegyzések is, amelyekben az ocelotok alkalmanként denevéreket fognak, ami nem csak egy másik lehetséges zsákmányfajt, hanem egy másik lehetséges vadászati módot is jelent.
A kutatások azt mutatják, hogy az ocelotok közvetve hozzájárulhatnak a növények felszaporodásához az erdőben, mert az ocelotok kedvelt prédájának nagy része maggyűjtő. Ezek az állatok összegyűjtik és elássák a magokat, hogy később, amikor az erőforrások szűkösek, elfogyasszák őket. Ha azonban az állatot az ocelot elkapja, a mag a talajban marad, és képes kicsírázni.
Főbb veszélyek
Az ocelot számára a fő veszélyt az élőhelyek pusztulása és feldarabolódása jelenti. Fontos lenne az elszigetelt ocelot populációk közötti ökológiai folyosók kiépítése a génáramlás biztosítására.
Texasban és Brazíliában sok ocelotot öl meg a forgalom. Ez nemcsak közvetlen halálozással fenyegeti az ocelot populációkat, de az utak akadályként is hathatnak a populációk között. A vadon élő állatoknak vad-átjárókat kell létesíteni, valamint sebesskorlátozást és autópálya-kerítéseket kell bevezetni.
Az ocelot populáció erősen csökkent a kiterjedt szőrmekereskedelem miatt, amely az 1960-as évek elejétől a 80-as évekig tartott. Ebben az időszakban több mint 566 000 ocelot prém került hivatalosan kereskedelmi forgalomba. Miután a faj számos elterjedési országában az összes foltos macskafajra behozatali tilalmat rendeltek el, a kereskedelem lelassult. Az illegális szőrme- és ajándéktárgy-kereskedelem viszont továbbra is fennáll.
Az ocelotokat a helyiek gyakran a baromfi elpusztítása miatt ölik meg.
Ezen kívül az ocelot előfordulási területén a szabadon élő kutyák és macskák különböző populációiról kimutatták, hogy különféle betegségeket és parazitákat hordoznak, amelyek potenciálisan érintik az ocelotokat és más vadon élő macskaféléket.
Természetvédelmi státusza
Kevésbé veszélyeztetett.
Azonban, ha az élőhelyek feldarabolódása tovább folytatódik, a genetikai sokféleség elveszhet, ezért szükséges a védettségi állapot rendszeres felülvizsgálata.
Elterjedési területének legnagyobb részén jogilag védett, csak Ecuadorban, El Salvadorban és Guyanában nem védett.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Caracal caracal (Caracal)
A karakál legközelebbi rokona az afrikai aranymacska és a szervál.
Neve a török karakulak szóból származik, jelentése „fekete fül”, és hátul fekete színű, nagy, bojtos füleiről kapta a nevét.
A karakál közepes méretű macska, karcsú, magas testtel és hosszú lábakkal. Az afrikai kismacskák közül a legnagyobb. Szőrzete rövid, egyszínű, sárgásbarna-téglavörös, az alsó oldala világos. Az orr és a szem közelében a pofáján sötét vonalak és fehér foltok vannak. Farka rövid, a fej és a test hosszának körülbelül egyharmada.
A karakál talppárnái között merev szőrszálak találhatók, így alkalmazkodik a homokon való járáshoz. Más sivatagi fajokhoz hasonlóan a karakálnak is kiváló a látása és hallása.
A fajra jellemző a szexuális dimorfizmus: a hímek nagyobbak, mint a nőstények. Az indiai karakálok valamivel kisebbek, mint az Afrikában élők. Melanisztikus példányok is előfordulnak közöttük.
Elterjedés, élőhely
A karakál esetenként gyakori, széles körben elterjedt Afrikában, és még mindig elfoglalja elterjedési területének nagy részét. Azonban kiirtották azokról a területekről, ahol nagy az emberi nyomás vagy szélsőséges élőhely-változás történt. Elterjedési területe szélein jelentős élőhely-veszteséget szenvedett el, különösen Nyugat- és Közép-Afrikában.
Észak-Afrikában, valamint Nyugat- és Közép-Afrika szavannáin a karakál ritka, nagyrészt hiányzik, elterjedése mozaikos.
Dél-Afrikában a faj nagyon gyakori, állománya stabil.
Kelet-Afrikában is gyakori, elsősorban azokon a területeken, ahol háziállatokat tartanak.
A karakál széles földrajzi elterjedésű, Afrikán át Közép- és Délnyugat-Ázsiáig megtalálható. Az afrikai kontinensen csak Nyugat- és Közép-Afrika trópusi erdeiből, valamint Namíbia és a Közép-Szahara sivatagjaiból hiányzik.
A karakál sokféle élőhelyen él, és nagyon száraz körülményeket is elvisel. Félsivatagos területeken, sztyeppeken, szavannákon, hegyi füves területeken, cserjésekben, száraz erdőben és nedves erdőben vagy örökzöld erdőben fordul elő. Kedveli a nyílt terepet és a szárazabb, bozótos élőhelyeket. A karakál hiányzik az igazi sivatagokból. Jellemzően jó növényborítottságú vagy sziklás területekhez kötődik, amely madarakban és kisemlősökben gazdag.
Észak-Afrikában leggyakrabban az északi part menti régiók párás erdőövezetében fordul elő, félszáraz erdőkben és a szaharai hegyláncokban található meg.
Ökológia és viselkedés
A karakál magányosan él és elsősorban éjszaka aktív. Nappal általában a sűrű növényzetben vagy sziklás hasadékban pihen. Elsősorban a földön vadászik, és hatalmas ugrásáról ismert: több, mint két métert is képes a levegőbe ugrani. Gyakran üldözi a madarakat, majd felugrik és elkapja őket, amikor kifáradnak.
Hagyományosan Indiában és Iránban az emberek megszelídítették és sportolásra használták a karakálokat; galambfogó versenyeket rendeztek.
A karakál alkalmazkodott a száraz élőhelyekhez, és szükség esetén zsákmányából is képes kielégíteni nedvességigényét.
A hím karakálok territóriuma nagyobb, mint a nőstényeké, és jellemzően több nőstény területét is magában foglalja. A szárazabb élőhelyeken a területek nagyobbak, mint a nedvesebb élőhelyeken. Területük határát vizelettel, széklettel és karomnyomokkal jelölik meg.
A szaporodási időszak valószínűleg egész évben zajlik. A nőstények több hímmel párosodnak hierarchia sorrendben. A vemhesség 78-80 napig tart. A karakálok évente egyszer ellenek.
Tápláléka
A karakál főleg különféle kis és közepes méretű emlősöket és madarakat zsákmányol. Általában 5 kg-nál kisebb zsákmányt ejt el, például fiatal antilopokat, mezei nyulakat, rágcsálókat, szirti borzokat, madarakat, egereket és néha gerincteleneket, halakat és hüllőket is.
Képes elkapni a kígyókat is, és köztudottan más kis és közepes méretű húsevőket is megöl és megeszik, egészen a feketehátú sakálig és a cibethiénáig. A karakál el tudja pusztítani a saját méreténél 2-3-szor nagyobb állatokat is, mint például a kifejlett vándorantilopot vagy a fiatal kudut, és esetenként nagyobb zsákmányt is elkap, például a golyvás gazellát.
Egyes régiókban a karakál háziállatokat is zsákmányol: juhokat, kecskéket, baromfit. A védett területeken kívül a háziállat állomány a karakál-étrend jelentős részét képezheti.
Türkmenisztánban a karakálnak a sivatagi nyúl volt a legfontosabb zsákmányfaja. Algériában, a Csád-tótól északnyugatra fekvő karakálok gyakran vadásznak dorkászgazellára, ezért a helyi Tubu törzs gazellamacskának nevezi őket.
Iránban a rágcsálók (például fokföldi nyúl, futóegér) fontos szerepet játszanak a karakál étrendjében, és a földön élő madarak is potenciális prédák.
A karakál széles, nem specializált helyet foglal el a táplálékláncban, amely áthidalja a kis- és nagymacskák közötti rést.
Főbb veszélyek
A karakált is fenyegeti az élőhelyek pusztulása. Ez különösen azokon a területeken jelent problémát, ahol a faj ritkán elterjedt, például Közép-, Nyugat-, Észak- és Északkelet-Afrikában.
Egy másik nagy fenyegetés a vadászat, csapdázás és mérgezés általi üldözés. A karakálra gyakran tekintenek kártevőként az alkalmi háziállat zsákmányolás miatt, főleg Dél-Afrika félszáraz vidékein.
Dél-Afrikában a karakálra vadászni is lehet.
A rágcsálóirtó szerek használata során véletlenül is előfordulhat mérgezés.
Nyugat- és Közép-Afrikában a bőrére és bozóthúsra való vadászat jelenti a legnagyobb veszélyt a karakálra.
Azokon a területeken, ahol kevésbé elterjedt, vagy elterjedési területe töredezett, a vadászat jelentős veszélyt jelent a fajra.
Dél-afrikában, Szváziföldön és Lesotóban a karakál nemzetközi kereskedelme is megengedett. Speciális érdeklődés mutatkozik a fajra az USA-ban, Oroszországban, Kanadában és Hollandiában is. Úgy tűnik, hogy az exportált macskák mind legális tenyésztőközpontokból származnak, de a jelek szerint a kereskedelem növekszik.
Természetvédelmi státusza
Kevésbé veszélyeztetett.
Az afrikai kontinens karakál populációi a CITES II. függelékében, míg az ázsiaiak az I. függelékben szerepelnek. A karakál azonban elterjedési területének nagy részén jogilag nem védett.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Caracal aurata (African golden cat)
Az afrikai aranymacska a karakál és a szervál legközelebbi rokona. Két alfaja van:
C. a. aurata Kelet- és Közép-Afrikában a Kongó folyóig
C. a. celidogaster a Kongó folyótól nyugatra, Nyugat-Afrikában.
Az afrikai aranymacska egy közepes méretű, kompakt testalkatú macska, viszonylag rövid lábakkal. Feje a testéhez képest kicsi, fülei lekerekítettek és bojtosak.
Színe jelentősen eltérhet régiónként. Lehet vörösesbarna vagy szürkés, és lehet foltos vagy egyszínű. Az afrikai aranymacska torka, mellkasa és alsó oldala fehér, a hason általában nagy, sötét foltok vannak. Szeme körül és a pofáján fehér foltok láthatók.
A Kongó folyótól keletre élő aranymacskák főként egyszínűek, míg Nyugat-Afrikában inkább foltosak.
Annak ellenére, hogy az afrikai aranymacska nagyon hasonlít az ázsiai aranymacskához, nem állnak szoros rokonságban egymással. A hasonlóság valószínű okának a két faj konvergens evolúcióját tekintik, mivel hasonló élőhelyen fordulnak elő. Afrika és Ázsia között 20 millió éve nem volt közvetlen erdőkapcsolat.
Elterjedés, élőhely
Az afrikai aranymacska vadon csak nagyon ritkán látható. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy nedves erdei élőhelyen él, ráadásul visszahúzódó természetű, ami megnehezíti a megfigyelést. A legtöbb információ a fajról néhány táplálkozási tanulmányból és múzeumi példánytól származik. Az afrikai aranymacskát általában ritkaságnak tekintik.
A faj a trópusi erdőkben honos, és az egész Egyenlítői Afrikában előfordul. Gambiából, Togóból vagy Beninből azonban nincsenek megerősített feljegyzések. Ez arra utal, hogy a populációk elkülönülnek Nyugat- és Közép-Afrika között.
Az afrikai aranymacska erdőfüggő faj. Elsősorban azokat az egyenlítői erdőket részesíti előnyben, ahol kevés az emberi zavarás. Ennek ellenére meglehetősen alkalmazkodóképesnek tűnik, és előfordul hegyvidéki, bambusz- és másodlagos erdőkben, valamint part menti erdőkben és erdős szavannákon is.
Az afrikai aranymacska jól alkalmazkodik a fenntartható módon kitermelt erdőkhöz, valószínűleg azért, mert a sűrű másodlagos aljnövényzetben sok a rágcsáló.
Az afrikai aranymacskát Ugandában 3600 méter magasságban észlelték.
Ökológia és viselkedés
Az afrikai aranymacska biológiája és társadalmi szerkezete nagyrészt ismeretlen, és a rendelkezésre álló információk csak néhány megfigyelésből származnak. Bár a faj már csaknem 200 éve ismert, az első vadon élő egyedet 2002-ben fényképezték le Gabonban. 2010 óta Gabonban és Ugandában több százszor örökítettek meg afrikai aranymacskákat kameracsapdákkal. Ezek a felvételek megerősítik, hogy a faj magányos.
Még nem vizsgálták, hogyan vadászik az afrikai aranymacska, de valószínűleg a legtöbb zsákmányt a földön ejti el.
Nagyon keveset tudunk a szaporodásáról is; az egyetlen adat egy 1970-es évekbeli fogságban élő pártól származik. Náluk összesen 4 alom született, almonként 2 cicával. A vemhesség 75 napig tartott.
Tápláléka
A Kongóban és a Közép-afrikai Köztársaságban végzett kutatások kimutatták, hogy az afrikai aranymacskák főként rágcsálókat (például mókusokat) és kis bóbitás antilopokat zsákmányolnak. Emellett madarakra, szirtiborzokra, denevérekre és főemlősökre (pl. kolobusz, cerkófmajom) is vadásznak.
Az elefántcsontparti Tai Nemzeti Parkban tobzoska maradványokat találtak az afrikai aranymacskák üregeiben.
Az afrikai aranymacskák időnként háziállatokat, például csirkéket, kecskéket és juhokat is elvisznek, de ez meglehetősen ritka.
Főbb veszélyek
Az erdőtől függő afrikai aranymacska számára a fő veszély az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása az erdőirtás miatt. A faj már elvesztette korábbi ismert elterjedési területének mintegy 44%-át. Az infrastruktúra fejlesztése és az emberek számának növekedése komoly aggodalomra ad okot. Az elmúlt 15 évben rengeteg új út is épült az afrikai aranymacskák élőhelyén.
A bozóthúsvadászat egy másik nagy probléma, amely kétszeres veszélyt jelent a fajra.
Az afrikai aranymacska kereskedelmének hatása nem egyértelmű. Bár gyakran nem az aranymacska a célfaj, ha befogják, elfogyasztják, és a bundáját rituális célokra használják fel vagy adják el. Az afrikai aranymacska bőrének egyes részeire totemként tekintenek és varázsláshoz is használják, hogy sikeres legyen a vadászat.
Természetvédelmi státusza
Sebezhető.
Az afrikai aranymacska szerepel a CITES II. függelékében.
Elterjedési területének csak egy részén védett, vannak országok, ahol vadászható.
(képek és szöveg: internet)