Caracal aurata (African golden cat)
Az afrikai aranymacska a karakál és a szervál legközelebbi rokona. Két alfaja van:
C. a. aurata Kelet- és Közép-Afrikában a Kongó folyóig
C. a. celidogaster a Kongó folyótól nyugatra, Nyugat-Afrikában.
Az afrikai aranymacska egy közepes méretű, kompakt testalkatú macska, viszonylag rövid lábakkal. Feje a testéhez képest kicsi, fülei lekerekítettek és bojtosak.
Színe jelentősen eltérhet régiónként. Lehet vörösesbarna vagy szürkés, és lehet foltos vagy egyszínű. Az afrikai aranymacska torka, mellkasa és alsó oldala fehér, a hason általában nagy, sötét foltok vannak. Szeme körül és a pofáján fehér foltok láthatók.
A Kongó folyótól keletre élő aranymacskák főként egyszínűek, míg Nyugat-Afrikában inkább foltosak.
Annak ellenére, hogy az afrikai aranymacska nagyon hasonlít az ázsiai aranymacskához, nem állnak szoros rokonságban egymással. A hasonlóság valószínű okának a két faj konvergens evolúcióját tekintik, mivel hasonló élőhelyen fordulnak elő. Afrika és Ázsia között 20 millió éve nem volt közvetlen erdőkapcsolat.
Elterjedés, élőhely
Az afrikai aranymacska vadon csak nagyon ritkán látható. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy nedves erdei élőhelyen él, ráadásul visszahúzódó természetű, ami megnehezíti a megfigyelést. A legtöbb információ a fajról néhány táplálkozási tanulmányból és múzeumi példánytól származik. Az afrikai aranymacskát általában ritkaságnak tekintik.
A faj a trópusi erdőkben honos, és az egész Egyenlítői Afrikában előfordul. Gambiából, Togóból vagy Beninből azonban nincsenek megerősített feljegyzések. Ez arra utal, hogy a populációk elkülönülnek Nyugat- és Közép-Afrika között.
Az afrikai aranymacska erdőfüggő faj. Elsősorban azokat az egyenlítői erdőket részesíti előnyben, ahol kevés az emberi zavarás. Ennek ellenére meglehetősen alkalmazkodóképesnek tűnik, és előfordul hegyvidéki, bambusz- és másodlagos erdőkben, valamint part menti erdőkben és erdős szavannákon is.
Az afrikai aranymacska jól alkalmazkodik a fenntartható módon kitermelt erdőkhöz, valószínűleg azért, mert a sűrű másodlagos aljnövényzetben sok a rágcsáló.
Az afrikai aranymacskát Ugandában 3600 méter magasságban észlelték.
Ökológia és viselkedés
Az afrikai aranymacska biológiája és társadalmi szerkezete nagyrészt ismeretlen, és a rendelkezésre álló információk csak néhány megfigyelésből származnak. Bár a faj már csaknem 200 éve ismert, az első vadon élő egyedet 2002-ben fényképezték le Gabonban. 2010 óta Gabonban és Ugandában több százszor örökítettek meg afrikai aranymacskákat kameracsapdákkal. Ezek a felvételek megerősítik, hogy a faj magányos.
Még nem vizsgálták, hogyan vadászik az afrikai aranymacska, de valószínűleg a legtöbb zsákmányt a földön ejti el.
Nagyon keveset tudunk a szaporodásáról is; az egyetlen adat egy 1970-es évekbeli fogságban élő pártól származik. Náluk összesen 4 alom született, almonként 2 cicával. A vemhesség 75 napig tartott.
Tápláléka
A Kongóban és a Közép-afrikai Köztársaságban végzett kutatások kimutatták, hogy az afrikai aranymacskák főként rágcsálókat (például mókusokat) és kis bóbitás antilopokat zsákmányolnak. Emellett madarakra, szirtiborzokra, denevérekre és főemlősökre (pl. kolobusz, cerkófmajom) is vadásznak.
Az elefántcsontparti Tai Nemzeti Parkban tobzoska maradványokat találtak az afrikai aranymacskák üregeiben.
Az afrikai aranymacskák időnként háziállatokat, például csirkéket, kecskéket és juhokat is elvisznek, de ez meglehetősen ritka.
Főbb veszélyek
Az erdőtől függő afrikai aranymacska számára a fő veszély az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása az erdőirtás miatt. A faj már elvesztette korábbi ismert elterjedési területének mintegy 44%-át. Az infrastruktúra fejlesztése és az emberek számának növekedése komoly aggodalomra ad okot. Az elmúlt 15 évben rengeteg új út is épült az afrikai aranymacskák élőhelyén.
A bozóthúsvadászat egy másik nagy probléma, amely kétszeres veszélyt jelent a fajra.
Az afrikai aranymacska kereskedelmének hatása nem egyértelmű. Bár gyakran nem az aranymacska a célfaj, ha befogják, elfogyasztják, és a bundáját rituális célokra használják fel vagy adják el. Az afrikai aranymacska bőrének egyes részeire totemként tekintenek és varázsláshoz is használják, hogy sikeres legyen a vadászat.
Természetvédelmi státusza
Sebezhető.
Az afrikai aranymacska szerepel a CITES II. függelékében.
Elterjedési területének csak egy részén védett, vannak országok, ahol vadászható.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Leptailurus serval (Serval)
Genetikailag a szervál legközelebbi rokonai az afrikai aranymacska és a karakál.
A szervál szőrzete halványsárga vagy sárgásbarna, oldalain fekete foltokkal. Ezek a foltok a szeplőktől a nagy egyedi foltokig változnak régiótól függően. A nyakon és a vállakon a foltok gyakran csíkokká egyesülnek. A szervál alsó oldala fehéres-sárgás, egyszínű. Fekete színű szerválok főleg Kelet-Afrika hegyvidéki területein fordulnak elő.
A szervál karcsú és viszonylag hosszú lábaival, hosszúkás nyakával kiválóan alkalmas arra, hogy rágcsálókra vadásszon a nagy fűben; hátsó lábai hosszabbak, mint az elsők. Erősen ívelt, visszahúzható karmai vannak. Feje kicsi és finom. Fülei feltűnően nagyok, a fejtetőn helyezkednek el, szorosan egymáshoz simulnak. A szervál farka viszonylag rövid. Szemfogaik jól fejlettek, őrlőfogaik pedig inkább tépésre alkalmasak rágás helyett.
Elterjedés, élőhely
A szervál 34 afrikai országban található meg.
A Földközi-tenger partja mentén Marokkóban, Algériában és Tunéziában előforduló egyetlen populáció (újratelepített) kritikusan veszélyeztetett. Ez a populáció elszigetelt és kicsi, kevesebb, mint 250 kifejlett állattal, ha egyáltalán létezik még.
A szervál a Szaharától délre széles körben elterjedt, de trópusi esőerdőben nem él. Sehol sincs belőle túl sok, kivéve Észak-Tanzániát, ahol meglehetősen gyakori. Egyes országokban ritkaságnak tekintik, Szenegálban például kritikusan veszélyeztetett. Általában nemzeti parkokban és rezervátumokban tartják nyilván, de viszonylag gyakran lehet vele találkozni megfelelő élőhelyen, mivel elég jól képes alkalmazkodni a megváltozott tájhoz, ha elegendő zsákmányt és fedezéket talál.
A szervál különféle gyeptípusokban él, például nádasokban, mocsarakban, füves szavannákban vagy erdőkben. Inkább a nedves élőhelyeket kedveli, és gyakran előfordul folyók mentén vagy part menti élőhelyeken is. Nem fordul elő sivatagi élőhelyeken vagy Közép-Afrika esőerdőiben, de vízi utak mentén és füves foltokon keresztül behatol a sűrű erdőkbe.
Észak-Afrikában a szervál a félsivatagtól a parafa tölgyesekig, a Földközi-tenger partján található meg.
A fajt Etiópiában 3200 méter, Kenyában pedig 3800 méter magasságban figyelték meg.
A szervál képes alkalmazkodni a mezőgazdasági területekhez, ha elegendő zsákmány, takarás és víz áll rendelkezésére. Úgy tűnik, hogy nagyon toleráns a mezőgazdasági fejlődéssel szemben. Még az erdőpusztításból és a gyeppé való átalakításból is profitálhat. A mezőgazdasági területeken nagy sűrűségben jegyezték fel őket, ami a nagyobb ragadozók hiányának, az üldöztetés (orvvadászat, közúti halálozás) hiányának és a rágcsálók bőségének a következménye lehet.
Ökológia és viselkedés
A szervál magányos és territoriális macskafaj. Nagyrészt sötétedéskor és éjszaka aktív, délben pihen. A nőstényekről azonban kiderült, hogy nappali életvitelűek (főleg, amikor kiscicáik vannak), feltehetően azért, hogy elkerüljék a foltos hiénákkal való találkozást. Nagy melegben gyakran pihennek elhagyatott odúkban vagy árnyékos bokrok alatt.
A szerválok térben felosztják az élőhelyet, hogy elkerüljék az afrikai aranymacskákat, és kimutatták, hogy csökkentik a fajok közötti versengést azáltal, hogy kisebb zsákmányfajokra specializálódtak.
A szervál elsősorban hallás alapján találja meg a zsákmányt a magas fűben vagy nádasban. Nagy fülei és kiváló hallása segíti, hogy lokalizálja a prédát, és nagyon hatékonyan vadászik kisemlősökre és madarakra. Jellegzetes nagy ugrást hajt végre és lecsapja a zsákmányállatot, hogy megakadályozza menekülését a sűrű növényzetben. Egyetlen ugrása 1-4 méter hosszú lehet. A kifejlett állatok akár 3 méter magasra is felugranak álló helyzetből.
Az ugrás másik fajtája a függőleges: a madarakat és a rovarokat az első mancsok összecsapásával vagy lefelé irányuló ütéssel kapják el. Ez a jellegzetes vadászati technika lehetővé teszi, hogy a szervál olyan fajokat is zsákmányoljon, amelyek egyébként nem lennének elérhetőek számára.
A szervál lyukakból és hasadékokból is kiássa a prédát.
A szaporodási időszak nem szezonális, de a legtöbb cica a nedves évszakban születik, amikor a zsákmánysűrűség a legmagasabb. A vemhességi időszak 65-75 napig tart. Általában 1-5 cica születik egy alomban. A fiatalok 6-8 hónapos korukban elkezdik önálló életüket.
A szerválok közötti agresszív viselkedés szokatlan és ritka.
Tápláléka
A szervál elsősorban kisemlősökre vadászik, különösen rágcsálókra, előnyben részesíti a mocsári és nílusi patkányokat. A rágcsálók a szervál étrendjének 80-90%-át teszik ki. Ezen kívül még nyulat, madarakat (szövőmadarakat, pintyeket), hüllőket (gyíkokat, kígyókat), békákat, halakat és rovarokat is zsákmányol, de inkább akkor, amikor kevesebb a rágcsáló.
A szervál általában nem vadászik nagyobb zsákmányra. Néha megöli a kisebb antilopfajokat, bóbitás antilopot és fiatal őzet. Időnként bejár az emberi településekre, baromfit öl meg, néha fiatal juhokat vagy kecskéket visz el.
Botswanában megfigyelték, hogy vízi gerincesekre (például nílusi krokodilra és halra) is vadászik.
Főbb veszélyek
A legnagyobb veszély a vizes élőhelyek elvesztése és degradációja, amelyet főként a növekvő urbanizáció és a földhasználat változásai okoznak. A gyepek élőhelyének leromlása a háziállat állomány túllegeltetése következtében a kisemlősök számának csökkenéséhez vezet, ezért negatívan hat a szerválra.
Sok országban még mindig kereskednek szerválbőrökkel; ezeket gyakran „gepárd” vagy „leopárd” szőrmeként jelölik. Nyugat-Afrikában a szerválprémeket főként szertartási vagy gyógyászati célokra használják. A szerválbőrök kereskedelmének mértéke nem ismert, elsősorban belföldi és turisztikai célú. Gyakran előfordul, hogy a szerválra sportolás céljából is vadásznak. A szervál felmászik a fákra, amikor vadászkutyák üldözik, így könnyű célponttá válik. A vízforrások körüli lokalizált eloszlása növelheti a sebezhetőségét is.
A leopárdok, hiénák és oroszlánok megölhetik a fiatal szerválokat, de akár a felnőtteket is.
Afrika-szerte üldözik őket azért, mert időnként rájárnak a baromfira. Ritkán zsákmányolnak pedig háziállatot, de biztos, ami biztos, Dél-Afrikában ezért (is) vadásznak rá.
A szervál jelenléte akár a gazdálkodók számára is előnyös lehet, mivel elsősorban rágcsálókat zsákmányol. Egy szervál akár 4000 rágcsálót is megehet évente!
Természetvédelmi státusza
A szervál a CITES II. függeléke szerint védett, azonban elterjedési területének nagy részén nem védett, vadászható.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Pardofelis marmorata (Marbled cat)
A márványfoltos macskát egykor a ködfoltos párduc (Neofelis ssp.) közeli rokonának tartották, mivel megjelenésükben hasonlóak: mindkét faj bundáján jellegzetes, szabálytalan foltos mintázat látható. A genetikai elemzések azonban azt mutatják, hogy közelebbi rokonai az ázsiai aranymacska és a borneói vörösmacska.
A márványfoltos macska alapszíne barnásszürke-vörösesbarna. Az oldalán és a hátán nagy, szabálytalan alakú, fekete körvonalú, barnás-vöröses foltok találhatók. A nagy foltok kis sötét foltokká halványodnak a lábakon és a farkon. A láb belső oldala halvány barna színű. A szem belső sarkából két fekete csík húzódik a fejtetőre és a nyakra.
A márványfoltos macska körülbelül akkora súlyú, mint egy nagy házimacska, de karcsúbb és megnyúltabb benyomást kelt. Feje lekerekítettebb, mint a többi macskafélének, pofája széles, fülei lekerekítettek, melyek hátoldalán fehér sávok vannak. Pupillái nagyok és barnák. A farok rendkívül hosszú, majdnem olyan hosszú, mint a teljes fej és testhossz, és nagyon bozontos. Járás közben a márványfoltos macska vízszintesen kinyújtva tartja a farkát. A lábfej felépítése, a viszonylag rövid lábak és a hosszú farok ennek a kis macskának a fára mászáshoz való alkalmazkodását jelzik.
Elterjedés, élőhely
A márványfoltos macskát vadon először 1994-ben fényképezték le Thaiföldön, amikor a kameracsapda használata terepen egyre elterjedtebbé vált.
A faj állománynagyságát és elterjedését még kevésbé tanulmányozták.
A márványfoltos macska Nepáltól, Bhutántól és Északkelet-Indiától Indokína egyes részeiig megtalálható. Malajziában, valamint Szumátrán és Borneón is előfordul. Indiában a Himalája keleti lábánál él. Bár a faj viszonylag széles földrajzi elterjedésű, elterjedési területe erősen töredezett.
A márványfoltos macska erdőfüggő, és főként nedves és vegyes lombhullató-örökzöld trópusi erdőkhöz kötődik. Előnyben részesíti az őserdőket, kerüli az ember által erősen zavart élőhelyeket. A fajt másodlagos erdőkben, irtott területeken vagy mezőgazdasági ültetvényeken is megfigyelték, egyedeit a tengerszinttől 3000 méteres magasságig rögzítették.
Ökológia és viselkedés
A márványfoltos macska ökológiája és viselkedése kevéssé ismert. Eredetileg azt gondolták, hogy elsősorban alkonyatkor és éjszaka mozog, azonban a kameracsapdás vizsgálatok azt mutatják, hogy éjjel-nappal aktív faj.
A márványfoltos macska erdőfüggő. Nagyon jól tud fára mászni, fejjel lefelé is le tud jönni a fáról. Habár sokat tartózkodik a fákon, valószínűleg a legtöbb időt a földön tölti.
A márványfoltos macska magányosan él, de már többször is megfigyelték őket párban. Nem ismert, hogy ezek az állatok házaspárt vagy testvérpárt alkotnak-e.
Tápláléka
Még nem végeztek részletes vizsgálatokat arra vonatkozóan, hogy mivel táplálkoznak a márványfoltos macskák.
Feltételezik, hogy madarakat, mókusokat, gyümölcsevő denevéreket, rágcsálókat (például patkányokat és egereket) zsákmányolnak, és feltehetően rovarokkal, halakkal, hüllőkkel (például gyíkokkal) és kétéltűekkel (például békákkal) is táplálkoznak. Számos dokumentált eset is akadt, amikor márványfoltos macskák főemlősöket zsákmányoltak.
A jelentések szerint Szumátrán időnként rájárnak a baromfira.
Főbb veszélyek
A márványfoltos macska számára a fő veszélyforrás az élőhelyek elvesztése. Délkelet-Ázsiában az erdőirtás mértéke nagyon gyors, főként a fakitermelésnek és az emberi települések, a mezőgazdaság, az olajpálma-, a kávé-, a gumi- és egyéb ültetvények céljára történő átalakításnak köszönhetően. Úgy tűnik, hogy a márványfoltos macska érzékeny az emberek által okozott változásokra és zavarásokra. A faj ritkán látható emberi települések közvetlen közelében.
A márványfoltos macskával kevésbé lehet találkozni a vadkereskedelemben, de bundája, húsa és csontjai értékesek. Húsát és bőrét gyógyászati célokra használják.
India bizonyos területein egyes törzsi csoportok is vadásznak rá húsáért és társadalmi-kulturális szertartások céljából.
A válogatás nélküli csapdázás nagy probléma.
Természetvédelmi státusza
Közel veszélyeztetett.
A márványfoltos macska szerepel a CITES I. függelékében.
(képek és szöveg: internet)
Vadmacskák
Catopuma temminckii (Asiatic golden cat)
Az ázsiai aranymacska egy közepes méretű macska, viszonylag hosszú lábakkal. Megjelenésében hasonlít az afrikai aranymacskához, azonban a legújabb genetikai elemzések azt mutatják, hogy legközelebbi rokonai a borneói vörösmacska és a márványfoltos macska.
A faj leggyakoribb szőrszíne az arany- vagy vörösbarna, de lehet sötétbarna vagy akár szürke, és előfordulnak melanisztikus egyedek is köztük. Létezik egy foltos változat, ezt a színváltozatot Kínában és Bhutánban észlelték.
Ennek a macskának a legmeghatározóbb jellemzői a fejen található fehér csíkok. A lekerekített fülek háta fekete, szürke folttal. A mellkas, a has és lábak belső oldala fehér. A hosszú farok végének alsó oldala fehér. A lábak és a farok végei szürkés-feketék.
Elterjedés, élőhely
Az ázsiai aranymacska a Himalája lábától Kínáig és Délkelet-Ázsiáig fordul elő. Ezen kívül Bangladesben, Bhutánban, Kambodzsában, Indiában, Indonéziában, Laoszi Demokratikus Köztársaságban, Malajziában, Mianmarban, Nepálban, Thaiföldön és Vietnamban él. Indiában csak az északkeleti államokban jegyezték fel.
Az ázsiai aranymacska különböző erdős élőhelyeken él, például trópusi és szubtrópusi nedves örökzöld erdőkben, vegyes örökzöld erdőkben és száraz lombhullató erdőkben. Alkalmanként meglátogatja a nyíltabb élőhelyeket, sziklás területeket is.
Az ázsiai aranymacskával gyakran viszonylag nagy magasságban, 3000 m felett lehet találkozni. Bhutánban, a Wangchuck Centennial Nemzeti Park hegyvidéki erdeiben 4282 méter magasan készült róla felvétel.
Ökológia és viselkedés
Keveset tudunk az ázsiai aranymacskák ökológiájáról és viselkedéséről.
Egykor azt gondolták, hogy elsősorban éjszakai, de a legtöbb kamerás csapdával készült fénykép a fajról nappal készült.
Bár az ázsiai aranymacskák jól tudnak mászni, idejük nagy részét a földön töltik, hosszú farkukat a hegyén felgöngyölítve hordják.
Az ázsiai aranymacskák testmérete szexuális dimorfizmust mutat, a hímek (12-16 kg) általában 50-75%-kal nagyobb súlyúak, mint a nőstények (8-10 kg). A szexuális érettséget a nőstények 18-24 hónapos korban, a hímek 2 éves korban érik el.
Az ázsiai aranymacska földön lévő üregekben, sziklák vagy fák alatt hozza világra kicsinyeit. A vemhesség átlagosan 80 napig tart, az átlagos alomméret egy-két cica.
A múltban meglehetősen gyakori volt az európai állatkertekben, bár szaporodási arányuk nem volt különösebben jó. A nőstényeket gyakran megölték párjaik. Világszerte jelenleg kevesebb, mint egy tucat állatkertben látható. Fogságban sokféle hangját és illatjelölési viselkedéstét figyelték meg.
Tápláléka
Az ázsiai aranymacska elsősorban nagy rágcsálókkal táplálkozik (patkányok, pockok, mókusok), de elfogyasztja a kétéltűeket, kis hüllőket (gyíkok, kígyók), rovarokat, madarakat, főemlősöket (pl. álarcos langúr, arany piszeorrú majom, rézuszmajom) és olyan kis patás állatokat is, mint a muntyákszarvas és kancsilok.
Az ázsiai aranymacskák nagyobb állatokat is zsákmányolnak, pl. gorálokat, vaddisznókat, takint és szarvasokat.
Baromfit, házi kecskéket és házi bivaly fiatal borjait is elkapja.
Főbb veszélyek
Az ázsiai aranymacska számára a fő fenyegetés az élőhelyek elvesztése és megváltozása az erdőirtás miatt. A délkelet-ázsiai erdőkben megy végbe a világ leggyorsabb regionális erdőirtása az olajpálma-, kávé-, akác- és gumiültetvények terjeszkedésének köszönhetően.
Az ázsiai aranymacskát a hagyományos gyógyászatban használt bundája és csontjai, valamint egyes területeken csemegeként számon tartott húsa miatt vadásszák is. Egyes régiókban az emberek úgy vélik, hogy az ázsiai aranymacskahús fogyasztása növeli az erőt és az életerőt. A faj orvvadászata számos területen növekszik. A helyiek követik az ázsiai aranymacskák nyomait és csapdákat állítanak fel, vagy vadászkutyákat használnak a macskák felkutatására és sarokba szorítására.
Az ázsiai aranymacskát az állatállomány elpusztításának megtorlásaként is megölik. Szumátrai falvakban végzett tanulmány kimutatta, hogy az ázsiai aranymacska időnként baromfit zsákmányol, és emiatt gyakran üldözik. A jelentések szerint az ázsiai aranymacska nagyobb állatokat is elkap, például juhokat, kecskéket, bivalyborjakat és más patás állatokat, ami konfliktusokhoz vezet.
Természetvédelmi státusza
Közel veszélyeztetett.
Az ázsiai aranymacska a CITES I. függelékében szerepel, és elterjedési területének nagy részén teljes mértékben védett, állománya csökken.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Catopuma badia (Borneo bay cat)
A borneói vörösmacskáról először 1874-ben készült leírás. Legközelebbi rokonai az ázsiai aranymacska, illetve a márványfoltos macska; ez a három fajból álló család az egyik legkorábbi leszármazási vonal a macskafélék között.
Korábban azt hitték, hogy a borneói vörösmacska az ázsiai aranymacska alfaja, de ma már ismert, hogy körülbelül négymillió évvel ezelőtt vált el egymástól a két faj, jóval azelőtt, hogy Borneó elszigetelődött volna Szumátrától.
Eddig még csak néhány borneói vörösmacskát sikerült megvizsgálni. 1992-ben egy felnőtt nőstényt vittek be a Sarawak Múzeumba, még élve, de hamarosan elpusztult. A macskát feltehetően csapdával fogták, és néhány hónapig fogságban tartották. Ezen az egyetlen egyeden végeztek el sok mérést és vizsgálatot, beleértve a DNS-szintézisen alapuló vizsgálatot is, amelyek segítettek elhelyezni a fajt a macskafélék családján belül.
Azóta sikerült több alkalommal is megfigyelni a borneói vörösmacskát. Az első fénykép egy vadon élő példányról még 1998-ban készült, és először csak 2002-ben rögzítette a fajt egy kameracsapda.
A borneói vörösmacska körülbelül akkora, mint egy házimacska. Hosszú teste van, a feje lekerekített. Leggyakrabban gesztenyevörös bundájú. A szőrzet fekete foltokkal tarkított, a lekerekített, kicsi fülek hátulja sötétebb színű. A has és a farok alsó része halvány színű. A farok hosszú, és a farok alsó részén fehéres csík fut végig, amely a végén tiszta fehér lesz. A farok felső vége fekete. Az áll alsó része fehér, az arcán két halvány barna csík található. A homlokon halvány sötét csíkok vannak. A fej hátsó részén sötét M-alakú jelölés található.
Ismertek sötét, kékes palaszürke színű példányok is.
Elterjedés, élőhely
A faj csak Borneón él.
Történelmileg az egész szigeten előfordulhatott, és a feltételezések szerint elterjedési területe magában foglalta az erdős Borneó nagy részét.
A kameracsapdázási vizsgálatok számának növekedésével a borneói vörösmacskáról is több fénykép készült már, azonban a tényleges egyedszámról nem állnak rendelkezésre adatok, mert csak nagyon ritkán látják vagy észlelik a vadkutatások során. Nagyon kevés feljegyzés létezik a borneói vörösmacskáról, és nincs becslés a populációsűrűségről, ezért feltételezhető, hogy más kismacskafélékhez képest alacsonyabb sűrűségben fordul elő. Az érett egyedek száma körülbelül 2200 állatra tehető. Egyetlen ismert borneói vörösmacska sem él fogságban.
Ökológia és viselkedés
Szinte semmit nem tudunk a borneói vörösmacska viselkedéséről, ökológiájáról, társadalmi vagy térbeli szerkezetéről. Régebben úgy gondolták, hogy éjszakai életmódot folytat, de a közelmúltban készült kameracsapdás képek nagy részén nappal látható. Minden fénykép egyetlen állatról készült, ami arra utal, hogy magányos faj.
Tápláléka
A borneói vörösmacska zsákmányfajai nem ismertek, mivel eddig nem végeztek vizsgálatokat.
Főbb veszélyek
A borneói vörösmacskát fenyegető veszélyek nem ismertek. Úgy tűnik, hogy a legsürgetőbb fenyegetés az élőhelyek elvesztése, elsősorban a kereskedelmi célú fakitermelés és különösen az erdők olajpálma- vagy más mezőgazdasági ültetvényekké való átalakítása miatt. Az erőforrások, például a pálmaolaj és a természetes gumi iránti globális kereslet továbbra is növekednek, és egyre nagyobb nyomás nehezedik a fennmaradó erdőkre. A sziget erdőborítottsága folyamatosan csökken.
Ezen túlmenően a vízerőművek, gátak építése is élőhelyek elvesztéséhez vezet.
Egyre több bizonyíték áll rendelkezésre a vörösmacskák befogására és exportjára a kedvtelésből tartott állatok piacára.
A borneói öbölben élő macskák is ki vannak téve a céltalan csapdázásnak. A fajt korlátozott elterjedése nagyon sebezhetővé teszi.
A borneói vörösmacska szerepel a CITES II. függelékében, és elterjedési területének nagy részén teljes mértékben védett.
Természetvédelmi státusza
Veszélyeztetett.
(képek és szöveg: internet)