Prionailurus bengalensis (Mainland leopard cat)
A legújabb molekuláris vizsgálatok a morfológiai különbségek és a geográfiai elkülönülés alapján a leopárdmacska fajt két fajra osztották:
A „szárazföldi” leopárdmacska (Prionailurus bengalensis) Pakisztántól Délkelet-Ázsiáig, Kínáig fordul elő, valamint a szárazföldi Ázsiában, az orosz Távol-Keleten, a Tsusima-szigeten és az Iriomote-szigeten (Japán).
A „szunda” leopárdmacska (Prionailurus javanensis) Jáván, Balin, Borneón, Szumátrán, Palawanon, Negroson, Cebun, Panay-n, a Fülöp-szigeteken és esetleg a Maláj-félszigeten él.
A leopárdmacska korábban leírt számos alfaja közül mára csak kettőt ismernek el a genetikai vizsgálatok alapján:
P. b. bengalensis Dél-Ázsiában Pakisztántól Kínáig és valószínűleg a Maláj-félszigetig
P. b. euptilurus Mandzsuriában, Oroszországban a Távol-Keleten, Tajvanon, Iriomote-szigeten és Tsusima-szigeten.
A leopárdmacska úgy néz ki, mint egy miniatűr leopárd hosszú lábú és karcsúbb változata. Kerek feje, rövid, keskeny pofája és lekerekített fülei vannak. Szőrének színe és jegyei lakóhelyétől függően eltérőek lehetnek. A trópusokon bundája okker vagy sárgásbarna, alsó része fehér, míg elterjedési területének északi részén a leopárdmacskák szürkésbarna vastag bundájúak, és nagyobbak, nehezebbek is. A testet és a végtagokat borító fekete foltok mérete és alakja is erősen változó; a foltok néha vonalakat alkotnak a nyak és a hát mentén. A farok körülbelül fele olyan hosszú, mint a test, foltos, vége fekete, és néha a vége felé néhány gyűrű található rajta. A fülek hátulja fekete, középen fehér folttal, a homlokon két sötét csík fut hátrafelé. Pofáján két keskeny fekete csík van, amelyek egy fehér foltot zárnak közre. Az írisz színe az aranybarnától a szürkésig változhat.
A hímek nagyobbak, mint a nőstények.
A japán Iriomote szigeten élő egyedek sötétbarna bundájúak, meglehetősen hosszú szőrrel, és vízszintes sorokban sötétebb foltok vannak rajtuk, amelyek hajlamosak homályos sávokat alkotni.
Elterjedés, élőhely
A leopárdmacska viszonylag gyakorinak és széles körben elterjedtnek tűnik, stabil populációi vannak, állapotáról azonban sok helyen korlátozottak az információk.
A szigeteken élő leopárdmacskák sebezhetőek. A korábban alfajként elismert P. b. iriomotensis (Iriomote-szigeti macska) az IUCN Vörös Listáján kritikusan veszélyeztetettnek minősült, mivel kevesebb, mint 250 egyedből és egyetlen alpopulációból áll, és úgy gondolják, hogy állománya csökken.
Általában a leopárdmacska sűrűsége az élőhely típusától és az emberi zavarás mértékétől függően változik.
Elterjedési területe Észak-Afganisztántól és Pakisztántól a Himalája lábánál, Észak-Indián, Nepálon és Bhutánon át, Kelet-Kína nagy részén és észak felé a Koreai-félszigetig és az orosz Távol-Keletig tart.
Délkelet-Ázsia nagy részén a Maláj-félszigetig és Tajvan szigetén, valamint kis japán szigeteken (Tshushima és Iriomote) található meg. A leopárdmacska az egyetlen vadmacskafaj, amely Japánban őshonos.
Oroszországban csak a távol-keleti régióban fordul elő, Afganisztánban és Pakisztánban pedig csak északon él.
A leopárdmacska számos élőhelyen előfordul a trópusi esőerdőktől a mérsékelt övi és száraz tűlevelű erdőkig. Megtalálható még cserjeerdőkben és szukcessziós gyepeken, valamint domb- és hegyvidéki területeken, síkvidéki parti élőhelyeken és mezőgazdasági vizes élőhelyeken is.
Oroszországban Délkelet-Szibéria lombhullató tölgyeseiben fordul elő.
A leopárdmacska némi toleranciát mutat az élőhelyek zavarásával szemben. Vidéki települések közelében is élhet, és erdőfoltokat használ pihenésre, szaporodásra. Gyakori a sűrű másodlagos erdőkben, és megtalálható a mezőgazdasági területeken, ültetvényeken is (gumifa, olajpálma, cukornád, tea, kávé). A mezőgazdasági tájakhoz és ültetvényekhez való alkalmazkodási képességük azonban gyakran összefügg a rágcsálók jelenlétével.
A leopárdmacska általában vízforrások közelében él, és a folyó menti erdősávokat is elfoglalhatja az egyébként erdőírtott területeken.
A faj a tengerszinttől a 4000 m feletti magasságig is előfordul. Az eddigi legmagasabb észlelési adat a kínai Langduból származik (4579 méter).
Ökológia és viselkedés
A leopárdmacska magányos faj, de párban vagy fiatalokkal együtt is megfigyelték. Elsősorban éjszaka és sötétedéskor aktív. Nedves évszakban hajlamos nagyobb területet használni, mint a száraz évszakban. Ennek oka lehet például a zsákmány elérhetőségének szezonális változása. A leopárdmacska az erdőket és az aljnövényzetet használja pihenésre és szaporodásra. Ügyesen mászik, és gyakran a fák között pihen. Jól úszik, és sikeresen gyarmatosította a tengeri szigeteket elterjedési területén. Földön és fákon is vadászik.
Egyes területeken az emberek rágcsálóirtóként tartották.
Elterjedési területének északi részén a leopárdmacskák évente egyszer, február és március között szaporodnak, a trópusokon a szaporodás egész évben előfordulhat. A vemhesség 56-70 napig tart. A fiatalok általában 18 hónapos koruk körül lesznek ivarérettek.
Tápláléka
A leopárdmacska elsősorban rágcsálókkal (például patkányok, egerek) táplálkozik. Ezen kívül fiatal patás állatokat, mezei nyulakat, madarakat, hüllőket, kétéltűeket, rovarokat és halakat is zsákmányol. Időnként dögöt eszik és a baromfira is rájár.
Az orosz távol-keleti régióban is elsősorban kis rágcsálókat zsákmányolnak a leopárdmacskák, a havas évszakban viszont jelentősen megnő a patás állatok előfordulási gyakorisága étrendjükben.
Belső-Mongóliában, a Saihanwula Természetvédelmi Területen elsősorban madarakra, különösen foglyokra vadásznak.
A japán Iriomote-szigeten étrendjük túlnyomórészt békákból és varangyokból, valamint madarakból és gyümölcsevő denevérekből áll.
Főbb veszélyek
Úgy tűnik, hogy a leopárdmacska jobban tolerálja az erdőirtást és az élőhely megváltoztatását, mint más ázsiai macskafélék.
A faj azonban nem sérthetetlen, és elterjedési területének egyes részein populációi csökkennek az élőhelyek elvesztése vagy a vadászat miatt. A leopárdmacska populációk különösen sérülékenyek a kis szigeteken.
Indiában a fő veszélyt az urbanizáció jelenti.
Jelenleg a kereskedelem nagymértékben visszaszorult, de a leopárdmacskákra még mindig vadásznak prémje és húsa miatt. Kínából az 1980-as években évente több százezer leopárdmacska prémet exportáltak. (A kínai exportot 1993-ban leállították.) Prémje és húsa különösen népszerű Kínában és Japánban. A faj még mindig kereskedelmi forgalomban van nemzetközileg.
A leopárdmacskát sok helyen baromfi kártevőnek tartják, és bosszúból elpusztítják őket.
Komoly problémát jelentenek a más célfajok számára kihelyezett csapdák is. A vadászat és a csapdázás különösen intenzív Délkelet-Ázsiában.
A közúti halálozás is jelentős veszély elterjedési területének egyes részein, és Dél-Koreában ez az elsődleges fenyegetés a fajra.
Egyes területeken a szabadon kóborló kutyák és macskák, ezzel együtt betegségek terjedése és a zsákmány csökkenése is veszélyeztethetik a leopárdmacskát.
Az Iriomote-szigeti macskát leginkább az élőhelyek elvesztése és a forgalom fenyegeti, de az újonnan betelepített egzotikus állatok és a betegségek terjedése is potenciális veszélyt jelentenek a fajra. Mind az Iromote-szigeten, mind a Tsushima-szigeten található populációk csökkent genetikai sokféleséget mutatnak, ami érzékennyé teheti őket a szigetekre behurcolt új kórokozókkal szemben.
Természetvédelmi státusza
Legkevésbé érintett.
Nepálban a sebezhető, Bangladesben pedig a közel fenyegetett kategóriába sorolják.
A leopárdmacska elterjedési területének egy részén védett.
Dél-Koreában, Laoszi Demokratikus Köztársaságban és Szingapúrban szabályozzák a vadászatot és a kereskedelmet. Bhutánban, Kínában és Vietnamban a védett területeken kívül nincs jogi védelem.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Prionailurus viverrinus (Fishing cat)
A halászmacskának két alfaja ismert:
P. v. viverrinus Indiában, Srí Lankán, Pakisztánban, Bangladesben, Indokínában, Nepálban és esetleg Bhutánban
P. v. rhizophoreus Jáván.
Taxonómiájának tisztázásához azonban további kutatásra van szükség.
A halászmacska közepes méretű macska. Szőrzete rövid, durva, szürke vagy olívabarna. A fejet és a testet kis fekete foltok és csíkok borítják. (A bangladesi Haor-medencében találtak néhány albínó példányt.) A pofán, a háton és a nyakon a foltok rövid vonalakká egyesülnek. A halászmacska hasa fehér, a torkán két sötét gallér van. Feje viszonylag nagy és széles, kicsi, lekerekített fülekkel. A fül hátsó része fekete, közepén fehér folttal. A vastag, izmos farok a többi macskaféléhez képest rövidebb, a teljes fej- és testhossznak csak körülbelül egyharmada. A farok vége fekete és 5-6 fekete gyűrű található rajta. A halászmacska lábai rövidek, zömök és erőteljes felépítésűek.
A karmok burkolata hiányos, így a karmok visszahúzott állapotban sincsenek teljesen elrejtve. A halászmacska hátsó lábain úszóhártya van. Ellentétben a laposfejű macska hosszú és éles elülső fogaival (ami lehetővé teszi, hogy megragadja a csúszós zsákmányt), a halászmacskának sokkal kisebb és kevésbé fejlett fogai vannak.
A nőstények jelentősen kisebbek, mint a hímek.
Elterjedés, élőhely
A halászmacska széles körben elterjedt és feltehetően gyakori a vizes élőhelyek környékén. Azonban létszámuk minden országban riasztó ütemben fogy, főként Délkelet-Ázsiában. A halászmacskák elterjedése nagymértékben lokalizált. A fajt főként a Himalája lábánál fekvő Terai régióban tartják nyilván Kelet-Indiától Bangladesig, ahol egyes helyeken gyakori.
Történelmileg a halászmacska az egész trópusi Ázsiában előfordult Indiától, Srí Lankától és Nepáltól Délkelet-Ázsia nagy részéig, beleértve Jávát és esetleg Szumátrát is.
Jelenleg Dél- és Délkelet-Ázsiában található meg Pakisztántól Kambodzsán át délre Thaiföldig. Jelenlegi helyzete Délkelet-Ázsiában nem világos. Csak nagyon kevés friss feljegyzés van Kambodzsából, Indonéziából, Jáváról, Mianmarból, Thaiföldről és Vietnámról, és a faj elterjedése meglehetősen mozaikos.
A halászmacskát India nagy területein kiirtották. Srí Lankán úgy tűnik, hogy az egész szigeten előfordul, és még a fővároshoz közeli vízfolyások környékén is észlelték. Nepálban az indiai határ mentén található meg. Vietnámban a halászmacskát a legutóbbi felmérés során egyetlen rezervátumban sem találták meg, valószínűleg kihalhatott. Laoszi előfordulása szintén bizonytalan, és további vizsgálatot igényel. Kambodzsai elterjedése kevéssé ismert. A jávai feljegyzések 2000 óta hiányoznak. Szumátrán való jelenléte vitatható, mivel nincsenek megerősített megfigyelések, és a halászmacskákról készült fotókról később kiderült, hogy leopárdmacskák voltak.
A halászmacska szorosan kötődik a vizes élőhelyekhez. Megtalálható olyan helyeken, mint a mocsarak és mocsaras területek, mangroveerdők, holtágak, nádasok. Patakok és vízfolyások mellett is él, de a gyors folyású vizek környékén kevésbé gyakori.
Srí Lankán, Indiában és Nepálban erdőkben, cserjésekben, nádasokban és füves területeken él, ahol sok a takarás. Egy halászmacskát befogtak és jeladóval láttak el Srí Lanka fővárosának, Colombónak egy erősen urbanizált területén, több kilométerre a vizes élőhelyektől, ahol megfigyelték, hogy horgásztavakon vadászik. A faj gyakori a vizes élőhelyek falvai körül is, ahol az élőhelyek pusztulása nem volt jelentős. Úgy tűnik, hogy halászmacska nem használja a rizsföldeket és egyéb öntözött területeket.
A legtöbb megfigyelés alföldi területekről származik, de az indiai Himalájában 1525 méteres magasságig feljegyezték a fajt.
piros = fennmaradt, narancssárga = valószínűleg fennmaradt
(IUCN 2016. évi veszélyeztetett fajok vörös listája)
Ökológia és viselkedés
A halászmacska nagyrészt éjszaka vagy alkonyatkor aktív. Egy tanulmány azonban Indiában nagy különbségeket fedezett fel az egyedek között, amelyek közül néhány főként nappali életmódot folytatott. A halászmacska ideje nagy részét sűrű takarásban tölti. Akár hosszú távon is kiváló úszó és búvár. Egyedül vadászik, többnyire a sekély vízben. Úszóhártyás hátsó lábait használja, hogy előre hajtsa magát, így az első lábak készen állnak a halak megragadására. Megfigyelték, amint a halászmacska halak után merül a vízbe, valamint a mancsával próbálja kikanalazni őket.
A halászmacskák úgy fogják el a vízimadarakat, hogy hozzájuk úsznak, miközben teljesen lemerülnek a víz alá, és alulról megragadják a lábukat.
A halászmacskák párzási aktivitásának csúcspontja India északkeleti part menti vizes élőhelyein januártól februárig tart, az utódok márciustól májusig születnek meg. A vemhességi időszak 63-70 napig tart. 10 hónapos korukban a halászmacskák önállósodnak.
Tápláléka
A halászmacska elsősorban halakat és más vízi fajokat zsákmányol, másodsorban kisemlősöket, mint a többi kismacska. Madarakkal, kétéltűekkel (például békákkal), kisemlősökkel, rágcsálókkal, hüllőkkel (például kígyókkal), csigákkal, rákfélékkel és puhatestűekkel is táplálkozik. Néha kis cibetmacskát, vaddisznót és fiatal szarvast is elkap. Alkalmanként házi kecskéket, borjakat, kutyákat és baromfit is zsákmányol.
A halászmacska a vízbe merül, hogy halat, kacsát vagy szárcsát fogjon. A folyók mentén halad, és körülbelül tizenöt percenként változtatja vadászterületét.
Alkalmanként dögöt is eszik.
Főbb veszélyek
A halászmacskákra a legfőbb fenyegetést az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása, valamint az illegális leölés és üldöztetés jelenti.
A vizes élőhelyek, mocsarak és gyepek egyre inkább elvesznek a mezőgazdasági területfejlesztés és az emberi települések miatt. Délkelet-Ázsiában a vizes élőhelyek 90%-át fenyegeti a növekvő betelepedés, degradáció és átalakulás. A trópusi ázsiai tengerparti mangroveerdők is gyorsan eltűnnek, így a halászmacska hamarosan elveszíti egyik fontos élőhelyét.
A mezőgazdasági célú vízelvezetés, a környezetszennyezés és a túlzott vadászat, fakitermelés és halászat is fenyegeti a faj fennmaradását. Dél-Ázsiában élőhelyét elsősorban az urbanizáció és az iparosodás fenyegeti. Thaiföldön, a Khao Sam Roi Yod Nemzeti Park környékén a föld garnélafarmokká való átalakítása jelentősen csökkentette a halászmacska potenciális élőhelyét, Indiában a gombamód szaporodó téglaipar fenyegeti a vizes élőhelyeket.
Nepálban az élőhelyek elvesztése az elsődleges veszély, ahol a vízszennyezés (ipari, mezőgazdasági és háztartási), vízfejlesztési projektek és az erdők pusztulása veszélyezteti. Ázsia vízi útjainak szennyezése egyre inkább nyilvánvaló közvetett veszélyt jelent számára, mivel a halászmacska szennyezett zsákmányt fogyaszt, és halálos mennyiségű szennyezőanyagot halmozhat fel szervezetében.
A halállomány túlhalászás miatti kimerülése valószínűleg a halászmacskára is jelentős veszélyt jelent később.
Az emberekkel való konfliktus is komoly probléma. Úgy tűnik, hogy Indiában és más elterjedési országokban elterjedt módszerek a halászmacskák megölésére a mérgezés és a csapdázás. Thaiföldön az orvvadászat és a megtorlásból történő leölés volt a fő oka a halászmacska-halálozásoknak. A fajt a háziállatok elkapása miatt is megölik, ezen kívül szőréért és csemegeként számon tartott, magas piaci értékű húsáért.
Van egy tévhit, hogy a halászmacskák veszélyesek lehetnek az emberre – néha még olyan veszélyesek is, mint egy tigris.
Néhány halászmacskát egzotikus háziállatként kínálnak Thaiföldön.
Kambodzsában a halászmacskát megölik étkezési célból és megtorlásként a halászhálók megrongálásáért.
A halászmacskák más állatfajok számára kihelyezett csapdákba is beleeshetnek.
Természetvédelmi státusza
Sebezhető.
Elterjedési területének nagy részén védett, és a legtöbb országban tilos a vadászata. Nepálban a védett területeken kívül nincs jogi védelem.
Indiában a legmagasabb védelemben részesül.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
2023. december 27.
Megszülettek Ombi (Kisrózsi) kiscicái!
Hárman vannak, mindannyian egészségesek, szépen fejlődnek. Ombi mára igazán gondoskodó anyuka lett! 
bengáli cicák
Prionailurus planiceps (Flat-headed cat)
A laposfejű macska hosszú, keskeny fejével és lapított homlokával részben hasonlít a cibetmacskákra. Kicsi, lekerekített fülei a fej oldalán helyezkednek el. Feltűnően nagy, közel ülő szemei vannak, ami az éjszakai életmódra utal. Elülső felső fogai nagyobbak és élesebbek más macskákhoz képest; a viszonylag hosszabb fogak a halevő étrendhez alkalmazkodtak. A laposfejű macska karmait borító húsos hüvelyek rövidebbek, a behúzott karmoknak csak körülbelül egyharmadát fedik le, így a karmok mindig láthatók.
A laposfejű macska lábai hosszúak és keskenyek, lábujjain pedig nagyobb úszóhártyák vannak, mint a halászmacska lábán. Talppárnái hosszúak és keskenyek. Farka rövid, feje és teste hosszának csak körülbelül egynegyedét éri el. A farok alsó része világos színű. A laposfejű macska szőrzete vastag, hosszú és puha, színe vörösesbarna és szürkés. A szőrszálak fehér végűek, ami ezüstös megjelenést kölcsönöz a szőrének. A fejtető élénkebben vörös, mint a test. Az orr két oldalán két kiemelkedő fehéres csík fut végig. Álla, pofája és hasa fehér.
Elterjedés, élőhely
A laposfejű macska a Szunda régióban honos, Szumátrán, Borneón és a Dél-Thaiföldig terjedő Maláj-félszigeten található. Thaiföldön valószínűleg kihalt.
Nagyon keveset tudunk a laposfejű macskáról, általában ritkán látható. Elterjedéséről azt gondolják, hogy nagyon mozaikos, és erősen lokalizálódik a vizes élőhelyekre.
A laposfejű macskát leggyakrabban a malajziai Sabah-ban, Borneó északkeleti részén, a Kinabatangan folyó mentén látták, és a Deramakot és Tangkulap erdőrezervátum kameráival fényképezték. Borneo Sebangau vízgyűjtőjében, Közép-Kalimantanban összesen 33 felvétel készült laposfejű macskákról 2008 és 2018 között.
A faj a vizes élőhelyek specialistája. Trópusi síkvidéki esőerdőkben, mocsaras területeken, mocsarakban, tavakban, patakokban, tőzegláp-erdőkben és folyóparti erdőkben él, és a legtöbb megfigyelés a vízparti élőhelyekről származik. Általában szorosan kapcsolódik a vizes élőhelyekhez és a vízfolyásokhoz.
Szinte minden fényképfelvétel síkvidéki területekről származik, főként 100 m alatti területről. A laposfejű macskát másodlagos erdőben is megfigyelték, és az olajpálma-ültetvényekről származó néhány feljegyzés mindig az erdős területek közvetlen közeléből származott.
Ökológia és viselkedés
Nagyon kevés információ áll rendelkezésre a laposfejű macska ökológiájáról és viselkedéséről. Úgy gondolják, hogy magányos, és elsősorban éjszakai állat. A fajt mindig éjszaka vagy kora reggel látták. A viselkedési megfigyelések kizárólag néhány fogságban tartott egyedtől származnak, mivel a laposfejű macskát rendkívül nehéz megfigyelni a vadonban. Fogságban a laposfejű macskák órákig játszanak a vízben, vagy egyszerűen csak ülnek benne. Azt is megfigyelték, hogy tárgyakat mosnak, mint a mosómedvék.
A legtöbb laposfejű macskát folyóparton látták, vagy úszás közben. Más macskákhoz hasonlóan a vizeletével jelöli területét, de nem úgy, mint a többi macskaféle, hanem görnyedve halad előre, nyomot hagyva a földön.
Nagyon keveset tudunk a laposfejű macska szaporodásáról. A vemhességi időszak körülbelül 56 napig tart.
Tápláléka
A laposfejű macska főként halakat és békákat zsákmányol, de feltehetően kis rágcsálókat is eszik (például egereket, patkányokat), ezen kívül rákféléket, madarakat vagy gyümölcsöket. Időnként a baromfira is rájár.
Sajátos fogszerkezete segíti megragadni és megtartani az általa vadászott csúszós zsákmányt. Az élő halat teljesen alámerített fejjel kapja el és általában legalább két méterrel arrébb viszi a parton, mielőtt elfogyasztja. Így elkerülhető, hogy a zsákmány visszaszökjön a vízbe.
Főbb veszélyek
A laposfejű macskára a fő veszély az élőhelyek elvesztése és leromlása, különösen az olajpálma ültetvények terjeszkedése miatt. Délkelet-Ázsiában a legmagasabb az erdőirtás aránya a világon (például Borneó szigetén évente több mint 1,3 millió hektár síkvidéki erdőt irtanak ki), Malajzia és Indonézia pedig a legnagyobb pálmaolaj-termelők közé tartozik.
Az élőhelyek pusztulásának további okai az erdők mezőgazdasági ültetvényekké történő átalakítása, az emberi települések terjeszkedése, a mezőgazdasági lecsapolások, a fakivágások és a gátépítések. Az előrejelzések szerint a laposfejű macska történelmi élőhelyének több mint 70%-a jelenleg olyan mértékben átalakult, hogy alkalmatlanná vált az állat számára.
Egy másik fontos fenyegetés a laposfejű macska elterjedési területén a zsákmány szennyeződése elsősorban olajjal, szerves klórral és nehézfémekkel, a vízszennyezés miatt.
Ázsia számos vizes élőhelyén a halállomány kimerülése jellemző a túlhalászat miatt.
A csapdázás és a mérgezés szintén fenyegetést jelent a laposfejű macskára nézve.
A laposfejű macska megőrzésének korlátja az állapotára, elterjedésére és ökológiájára vonatkozó információk hiánya.
Természetvédelmi státusza
Veszélyeztetett.
Elterjedési területének nagy részén teljes mértékben védett. A vadászat és a kereskedelem tilos Indonéziában, Malajziában és Thaiföldön. Szingapúrban szabályozzák a vadászatot, Brunei Darussalamban pedig nem védett jogilag.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánunk minden kedves látogatónknak!
Gosztonyi Fanni, Dóri és a bengáli cicák.
Prionailurus rubiginosus (Rusty-spotted cat)
A rozsdafoltos macskának három alfaja ismert:
P. r. rubiginosus Indiában és Nepálban
P.r. philipsi Srí Lanka nedves erdőövezetében
P.r. koladivius Srí Lanka síkvidéki száraz övezetében.
Egyes területeken előfordulhat a házimacskákkal való hibridizáció.
A rozsdafoltos macska a legkisebb macskaféle, körülbelül fele akkora, mint egy házimacska. Szőrzete rövid és puha, sárgásszürke színű, rozsdás árnyalatú. A lábakon és a mellkason vízszintes sávok vannak. Nagy szemeit, mely az éjszakai életmódhoz alkalmazkodott, a belső széle mentén fehér csík szegélyezi. A fej lekerekített. A pofán két sötétebb csík fut oldalirányba, és négy sötétebb csík a szemektől a fejtetőn át a nyakig. A hát és az oldalak vöröses-barna foltosak, amelyek vonalakká egyesülnek. A has, a mellkas és a torok fehér, és nagy, sötét foltok tarkítják. A fülek kicsik és kerekek. A rozsdafoltos macska farka a fej és a test hosszának körülbelül fele, a testnél rozsdásabb árnyalatú, és halvány sötét gyűrűk vannak rajta. A lábfej fekete.
Elterjedés, élőhely
A rozsdafoltos macska népsűrűsége és dinamikája csak kevéssé ismert, pontos eloszlása még nem tisztázott. A fajt széles körben elterjedtnek, de sehol sem gyakorinak írták le, amint azt a gyűjtések és megfigyelések mozaikos és ritka jellege is mutatja.
A rozsdafoltos macska elsődleges élőhelye India három nagy régiójában található, ami töredezett populációra utal. A fajról korábban azt hitték, hogy csak India déli részén fordul elő, de ma már az ország egész területéről ismernek feljegyzéseket. Srí Lankán a rozsdafoltos macskát a sziget száraz síkvidéki részén és a középső nedves övezetében figyelték meg. A közelmúltban az indiai Terai régióból, valamint az Indiával határos nepáli Bardia Nemzeti Parkból és Shuklaphanta Nemzeti Parkból is érkeztek rozsdafoltos macska észlelések.
A fajt Sriharikota szigetről is jelentették, ahol egy eukaliptusz és természetes erdő keverékében látták. A Yanadis törzs szerint a rozsdafoltos macska gyakori ott, és az erdőben él, de nem merészkedik be a falvakba, és nem zsákmányol baromfit.
Más fajokhoz képest a rozsdafoltos macskák elterjedése viszonylag korlátozott, és csak Indiában, Srí Lankán és Nepálban fordulnak elő.
A rozsdafoltos macska nedves és száraz erdőkben, trópusi töviserdőkben, bozótos erdőkben, füves területeken és sziklás területeken él. Úgy tűnik, a sűrű növényzetet és a sziklás területeket részesíti előnyben. Valószínűleg hiányzik az örökzöld erdőkből és az indiai trópusi hegyvidéki esőerdőkből.
Srí Lankán elsősorban nedves erdőkben és száraz part menti övezetekben látták.
A rozsdafoltos macska némi toleranciát mutat a módosított élőhelyekkel szemben, és mezőgazdasági, újraerdősített területeken is megtalálták. Kiscicás nőstényeket találtak egy Srí Lanka-i teaültetvényen, valamint dél-indiai házak padlásán.
Ökológia és viselkedés
Kevés információ áll rendelkezésre a rozsdafoltos macska viselkedéséről és ökológiájáról. A rozsdafoltos macska éjszaka vadászik. Nappal egy üreges rönkben, fában vagy bozótban pihen, erdőkben vagy sűrű bozótos dzsungelben. A rozsdafoltos macska nagyon aktív és mozgékony, valamint jól mászik. Gyakran látható a fákon, és megfigyelték, hogy lecsap a fa ágairól zsákmányra vadászva. Valószínűleg azonban főleg a földön vadászik. A rozsdafoltos macska fenyegetésekor a fák közé menekül, vagy nagy sziklák, kövek réseibe húzódik.
Nagyon keveset tudunk a rozsdafoltos macska szaporodásáról, és minden információ fogságban élő egyedektől származik. Az ivarzás 5 napig tart, a vemhességi időszak pedig körülbelül 65-69 napig.
Tápláléka
A rozsdafoltos macska étrendjét nem dokumentálták megfelelően. Fő zsákmányai a kisemlősök (rágcsálók) és madarak. A rovarokat, gyíkokat, békákat és még a denevéreket is elkapja. Néha baromfit zsákmányol.
Főbb veszélyek
A rozsdafoltos macskát legjobban az élőhelyek elvesztése veszélyezteti, elsősorban az erdőirtás, különösen a mezőgazdasági irtás és az öntözéses mezőgazdaság elterjedése, valamint az élőhelyek városi területté alakítása, az iparfejlesztés és a bányászat miatt. Ezenkívül a közép-indiai táj egyes részeit napelemparkokká alakítják át.
A baromfi időnkénti zsákmányolása a rozsdafoltos macskát kiszolgáltatottá teszi az üldöztetésnek, és esetenként leölik táplálék vagy szőrmekereskedelem céljából is.
A rozsdafoltos macskának számos ragadozója van, például sakálok, rókák és más macskafajok, amelyek esetenként megölhetik őket. A túlvadászat miatti csökkenő zsákmánybázis szintén negatívan befolyásolhatja ezeknek a macskáknak a számát, és esetleg a házimacskákkal való hibridizáció is.
A rozsdafoltos macska nem boldogul fogságban, és csak néhányukat tartják állatkertben a természetes elterjedésükön kívül.
A státuszára és elterjedésére vonatkozó ismeretek hiánya akadályozhatja hatékony megőrzését.
Természetvédelmi státusza
Közel fenyegetett.
A rozsdafoltos macska a Srí Lanka-i nemzeti vörös listán a veszélyeztetett kategóriába tartozik.
Az Indiában előforduló rozsdafoltos macskapopuláció a CITES I. függelékébe, Srí Lanka és Nepál populációja a CITES II. kategóriába tartozik. Indiában, Nepálban és Srí Lankán tilos a vadászat és a kereskedelem.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Otocolobus manul (Pallas’s cat)
A pusztai macskának két alfaja ismert:
O. m. manul Kínában (Gansu), Mongóliában, Közép-Ázsiában, Kazahsztánban, Dél-Szibériában, Iránban, Afganisztánban és Pakisztánban
O. m. nigripectus Tibetben, Kasmírban, Nepálban és Bhutánban.
Azonban további kutatásra van szükség, mivel a faj valószínűleg monotípusos.
A pusztai macska egy nagyon jellegzetes megjelenésű macska, rövid lábakkal, zömök, kompakt testfelépítéssel és hosszú bundával, ami miatt nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában. A szőr az alsó részén közel kétszer olyan hosszú, mint a hátán és az oldalán, ez melegen tartja a pusztai macskát az élőhelyére jellemző extrém hideg téli körülmények között. A manul színe a szürkétől (északi területeken) a sárgásbarnásig vagy rókavörösig (déli területeken) változik. A szín az évszakos vedléstől függően is változhat. A szőrvégek fehérek, ami ezüstös, fagyos megjelenést kölcsönöz a manulnak. Az áll, a torok és a has fehér, lábain elmosódó fekete sávok vannak. Fekete gyűrűs farka vastag és rövid (körülbelül a testhossz fele), vége fekete. A szőrzet színe és jegyei kiváló álcázást biztosítanak, és segítik a manult, hogy beleolvadjon környezetébe. A pusztai macska pofája széles és lapos, fülei kicsik, lekerekítettek és alacsonyan helyezkednek el a fejen. A homlokon kis fekete foltok, a fej oldalán pedig sötét és fehér csíkok húzódnak. Szemeit fehér és fekete vonalak szegélyezik.
A kismacskák között egyedülálló, hogy a manulnak harmadik szemhéja van; ez védelmet nyújt a hideg szél és a porviharok ellen, amelyek egész elterjedési területén gyakoriak.
Elterjedés, élőhely
A pusztai macska elterjedése folyamatosan változhat a zsákmány előfordulásától függően; a legtöbb példány azokon a területeken él, ahol sok a pocoknyúl és a pocok. Általánosságban elmondható, hogy a pusztai macska széles körben elterjedt, de nem gyakori, és elterjedése töredezett. A faj legnagyobb populációja Mongóliában él, de csak kevés becslés ismert a mennyiségükre vonatkozóan. A manulnak nagy területekre van szüksége az életképes populációk fennmaradásához.
A pusztai macska Közép-Ázsia egész területén megtalálható. Elsősorban Mongólia, Kína és a Tibeti-fennsík sztyeppei füves vidékein él. Elterjedési területének délnyugati szélén az iráni Zagros és Alborz hegységben fordul elő. Afganisztánban és Pakisztánban a Hindu-Kish-Hindu Raj hegyvonulataiban él. A legutóbbi megerősített feljegyzések Örményországban és Azerbajdzsánban az 1920-as évekből származnak. Kazahsztánban a középső és keleti részeken észlelték a fajt. Jelenlegi elterjedése Mongóliában nem ismert. Kína a globális becsült elterjedési tartomány körülbelül felét tartalmazza. Indiában a manult a Himaláján túli tájakon, Ladakhban, Szikkimben és Uttarakhandban látták. Az első nepáli feljegyzés 2012-ből származik. Az egyetlen bhutáni kameracsapdás kép 2012-ben készült a pusztai macskáról.
A manul tipikus élőhelyére az extrém kontinentális éghajlat jellemző kevés csapadékkal, alacsony páratartalommal és széles hőmérséklet-ingadozással. Annak ellenére, hogy a faj jól alkalmazkodott a hideg és száraz éghajlathoz, úgy tűnik, hogy a 15 cm-nél hosszabb hótakaró korlátozza elterjedését.
A manul hegyvidéki füves területeken, cserjésekben és füves sztyeppéken, dombos területeken, köves alpesi sivatagokban és félsivatagokban él. Főleg a déli fekvésű lejtőkön található meg, ahol nem halmozódik fel mély hótakaró. A nyílt tájakon kedveli az összetett élőhelyeket, amelyeket sziklatakaró, domboldalak és szakadékok jellemeznek. Ritkán található fedetlen, nyílt gyepekben, ahol a ragadozók elleni védelem csökken.
A pusztai macskát 5600 méteres magasságig figyelték meg. Általában hiányzik a síkvidéki homokos sivatagi medencékből, bár a folyók mentén áthatolhat ezekre a területekre.
piros = fennmaradt, narancssárga = valószínűleg fennmaradt,
szürke = jelenléte bizonytalan
(IUCN 2015. évi veszélyeztetett fajok vörös listája)
Ökológia és viselkedés
A pusztai macska magányos állat, elsősorban alkonyatkor aktív. Menedékként barlangokat, sziklarepedéseket vagy más állatok, például mormoták, rókák és borzok elhagyott üregeit használja. Az ilyen menedékhelyek az utódok felneveléséhez is nélkülözhetetlenek. Amikor a manul fenyegetve érzi magát, és nincs menedék, ahelyett, hogy elszaladna, az álcázásra hagyatkozik védelme érdekében.
A hímek territóriuma általában átfedésben van több nőstényével és akár más hímekével is.
A manul szaporodása erősen szezonális. A nőstények tél végén, kora tavasszal fogamzóképesek. Az ivarzás legfeljebb 5 napig tart, ezalatt a nőstényeket a hímek követik, hogy megóvják a többi hímtől. A cicák általában április és május között születnek meg. A vemhességi idő 66-75 nap, és 2-8 cica születik. A fiatal egyedek körülbelül 4-5 hónapos korukban szétszóródnak. A kiscicák elhullási aránya az önállósodás előtt körülbelül 68%.
A nőstények egy éven belül elérik az ivarérettséget, és az első tavasszal már szaporodhatnak.
Tápláléka
A manul étrendjének nagy részét a kis és közepes méretű emlősök teszik ki. Főleg pocoknyulakkal és kis rágcsálókkal, például futóegerekkel, pocokkal, hörcsögökkel és sivatagi ugróegerekkel táplálkozik. Alkalmanként ürgéket, madarakat, rovarokat (szöcskéket), nyulakat, fiatal mormotákat és hüllőket is elkap.
Időnként dögöt is fogyaszt, és egy feljegyzés szerint argali bárányokra is vadászik. Prédája jellemzően 50-300 g tömegű.
Megfigyelték, hogy a manulok három vadászati technikát alkalmaznak: lassan, a földön kúszva, növényzet vagy sziklák fedezékéből megközelítik a zsákmányt, azután lecsapnak; a másik technika, hogy gyorsan átsétálnak a magas füves aljnövényzeten, és elkapják az óvatlan kisemlősöket és madarakat; a harmadik pedig a lesből támadásos technika, amikor a macskák egy odún kívül várják a zsákmány előbukkanását.
Főbb veszélyek
A manul nagy területekre való igénye, valamint étrendjük és élőhelyük specializálódása érzékenyebbé teszi őket az élőhelyek feldarabolódásával és leromlásával szemben. A manul élőhelye nagymértékben leromlott a háziállatok általi túllegeltetés és a szántóföldre váltás miatt, ami másodlagos következményekkel is jár az emberek és pásztorkutyák fokozott zavarása miatt. A bányászat és infrastrukturális fejlesztések, a terjeszkedő állattenyésztés, az emberi populáció méretének és az állatállomány számának növekedése miatti élőhelyek széttagoltsága növekszik, súlyosbítva a pusztai macska helyzetét Oroszországban, Mongóliában és Közép-Ázsia más részein.
A mormoták túlzott vadászata szintén problémát jelenthet a manul számára. A mormota odúkat a macskák napi rendszerességgel használják menedékként, a ragadozók elkerülésére, ezen kívül az utódok felnevelése szempontjából is fontosak. A manulok nem tudnak odúkat ásni, és nagymértékben függenek a mormoták odúitól.
A zsákmány kimerülése is veszélyt jelenthet. Egyes államokban, például Kínában, Mongóliában és az Orosz Föderációban a pocoknyulakat és más rágcsálófajokat mérgezik. Más területeken a pocoknyulakat húsáért és bőrért vadásszák, és a túlzott kizsákmányolás fenyegeti őket.
A manult régóta nagy számban vadásszák szőréért Mongóliában, Kínában, Kazahsztánban és Oroszországban. Mongóliában a pusztai macska fenyegetettsége ellenére továbbra is engedélyezett „háztartási célokra”. A szőrmét helyben használják, de illegálisan exportálják Oroszországba és Kínába is. Mivel a szabályokat nem hajtják végre, és az engedélyezési rendszer nem hatékony, a manul ki van téve a túlzott kizsákmányolásnak.
Az oroszországi Dauriában az orvvadászat az elsődleges fenyegetés. Kis mennyiségű illegális kereskedelmet jelentenek Afganisztánból és Pakisztánból is. A manulra is van kereslet, mint egzotikus házi kedvencekre, és Mongóliában és Oroszországban a fajt használják a hagyományos orvoslásban is.
A manulok más fajok számára kihelyezett csapdákba is bekerülnek, és véletlenül lelövik őket, mert összetéveszthetők a mormotákkal, amelyekre általában vadásznak.
Az éghajlatváltozás is hatással lesz a manulra: a faj elterjedési területének egyes részei az előrejelzések szerint melegebbé és párásabbá válnak.
A fogságban tartott manulokban számos betegséget találtak. A vadon élő egyedeknél a betegségek kevésbé elterjedtek.
Titokzatos természete és alacsony sűrűsége miatt a pusztai macska állományát nehéz felmérni, és keveset tudunk róla. Ezért a helyi populáció csökkenése nehezen észlelhető, és előfordulhat, hogy nem rögzítik.
Természetvédelmi státusza
Közel fenyegetett.
A manul védett Afganisztánban, Bhutánban, Kínában, Indiában, Iránban, Kazahsztánban, Kirgizisztánban, Nepálban, Pakisztánban, Oroszországban, Türkmenisztánban és Üzbegisztánban.
Tádzsikisztánban a státusza nem tisztázott, Mongóliában pedig nem védett, és a vadászat egész évben engedélyezett.
A fajt Örményországban és Azerbajdzsánban kihaltként tartják nyilván.
(képek és szöveg: internet)
VADMACSKÁK
Herpailurus yagouaroundi (Jaguarundi)
A jaguarundi közelebbi rokonságban áll a pumával és a gepárddal, mint a többi újvilági macskával. Viselkedése jobban hasonlít a pumára, mint más, ugyanazon az élőhelyen élő közepes méretű macskákéra, és a gepárdhoz hasonlóan ő sem tudja teljesen visszahúzni hátsó mancsai karmait.
A jaguarundit egységes fajnak tekintik.
A jaguarundinak kicsi, vékony és hosszúkás feje van, kicsi, közel ülő szemei, szélesen ülő, nagyon lekerekített fülei és karcsú teste. Rövid lábai és nagyon hosszú farka egyedi megjelenést kölcsönöznek neki; néha „vidramacskának” is nevezik.
A jaguarundi szőrzete rövid és egységes. A faj három színben fordul elő, barnás fekete, szürke és sárgásvörös. A fej és a has gyakran világosabb színű, mint a test. A vöröses színű egyedek gyakrabban láthatók nyílt/száraz élőhelyeken, a feketések inkább az erdőkben élnek. Ennek ellenére minden színű állat megtalálható minden környezetben. Néha minták vannak az arcon, a hason vagy a végtagokon.
Elterjedés, élőhely
A jaguarundi a nyugati féltekén a legszélesebb körben elterjedt kismacska, és a puma után a második legelterjedtebb húsevő Amerikában, bár a populációsűrűségéről kevés konkrét információ áll rendelkezésre. A jaguarundit sok éven át viszonylag gyakorinak tartották, talán azért, mert nappali életmódot folytat, és nyílt élőhelyeket használ. A kutatások azonban arra az eredményre jutottak, hogy egyáltalán nem gyakori.
Elterjedési területe Mexikótól Kolumbián, Ecuadoron át Peruig, Közép-Argentínáig, Paraguayig, Brazíliáig és Uruguayig tart.
Általában 2000 méteres magasságig fordul elő, de inkább alföldi fajnak számít. Kolumbiában 3200 m-ig figyeltek meg jaguarundikat.
A jaguarundi sokféle nyílt és zárt élőhelyen él: sivatagban, száraz cserjésekben, félszáraz töviserdőkben, mocsarakban, parti területeken, szavannán, nedves gyepeken és erdőkben (trópusi és szubtrópusi esőerdők, lombhullató és félig lombhullató erdők, fenyőerdők…), érintetlen és bolygatott területeken egyaránt. A többi kismacska fajhoz képest inkább a nyíltabb helyeket részesíti előnyben.
A jaguarundi élőhelyének alkalmasságát elsősorban a sűrű aljnövényzet határozza meg, mivel ezeken a területeken több zsákmányállat fordul elő. Az ember által megváltoztatott tájak adottságaiból – mint a vízforrások, a töredezettség és mezsgyék – a faj bizonyos mértékig hasznot húzhat.
Ökológia és viselkedés
A jaguarundinak van egy figyelemre méltó tulajdonsága, amely nagyon szokatlan a macskáknál: legalább tizenhárom különböző hangot használ a kommunikációhoz. Ezek a dorombolástól, fütyüléstől és fecsegéstől a madárcsicsergésig terjednek.
Sok más macskafélével ellentétben a jaguarundi szigorúan nappali életmódot folytat, és általában a földön vadászik. Különböző tanulmányok kameracsapda-felvételeit összeállítva úgy tűnik, hogy 08:00 és 12:00, illetve 16:00 és 20:00 óra között a legaktívabbak. Ez a viselkedés lehetővé teszi a jaguarundi számára, hogy minimálisra csökkentse a versenyt az éjszaka aktív ocelottal, a pumával és a hosszúfarkú macskával.
Főként szárazföldi tevékenységei ellenére a jaguarundi ügyes és mozgékony mászó és úszó. Akár 2 métert is képes ugrani a levegőben, hogy elkapja a madarakat, és láttak már jaguarundit, amint selyemmajmot üldöz a fákon.
A jaguarundi magányos ragadozó. Táplálékkeresés közben naponta akár 7 km-t is megtehet.
A jaguarundiknak nincs meghatározott szaporodási időszakuk. A vemhességi idő 72-75 nap között van, és 1-4 utód születik.
A kölykök körülbelül hat-nyolc naposan kinyitják a szemüket, négy hetesen elhagyják az odút, négy-öt hetesen kezdik eszegetni a szilárd táplálékot, de még 60 napig szopnak.
Tápláléka
A jaguarundi univerzális ragadozó. Elsősorban 1 kg-nál kisebb testtömegű állatokkal táplálkozik, mint például kisemlősök (egerek, patkányok, kis erszényes állatok), madarak és hüllők (gyíkok, kígyók). A táplálék zömét leggyakrabban a Sigmodontinae alcsaládba tartozó egerek és patkányok alkotják. Emellett nagyobb testű állatokra is vadászik, például nyulakra, oposszumokra és tatukra. A kisebb gerinctelenek (elsősorban ízeltlábúak) viszonylag gyakran fordulnak elő étrendjében. A jaguarundi madarakat is gyakran zsákmányol, de azt is megfigyelték, hogy egy tócsában rekedt pontylazacra vadászott.
A jaguarundi zsákmányának mérete átlagosan nagyobb, mint a tigrismacskáké és a margayé, de jóval kisebb, mint az oceloté.
Főbb veszélyek
A jaguarundikat soha nem hasznosították a kereskedelemben, de a különböző országokban különféle célokra használták őket. A legelterjedtebbek a gyógyászati, élelmiszer- és díszcélok, a házi kedvencként való tartás, illetve megtorló leölések a baromfi pusztítása miatt. Brazília északkeleti részén a jaguarundi zsírt sebek gyógykezelésére használják.
Annak ellenére, hogy a faj látszólag tolerálja az élőhelyek megváltoztatását és képes menedéket találni a bozótosban, a jaguarundi számára a fő fenyegetés az élőhelyek elvesztése és feldarabolódása, ami a zsákmány csökkenéséhez, valamint a gázolásokhoz vezethet. Brazília jelenti a legnagyobb veszélyt a mezőgazdasági terjeszkedés miatt (a szavannák ipari, mezőgazdasági tájakká történő átalakítása).
A szabad tartású házi kutyák nagy mennyisége – különösen Brazíliában – veszélyes lehet a jaguarundikra. Egyelőre nem ismert, hogy a különböző fertőző betegségek átvitele milyen mértékben befolyásolja negatívan a macskaféléket.
Noha a jaguarundi étrendjében több mint 400 zsákmányfaj szerepel, egy nemrégiben készült tanulmány kimutatta, hogy ezeknek a fajoknak körülbelül 25%-a veszélyeztetett vagy csökkenő létszámú.
A legnagyobb veszélyt a faj élettörténetével és ökológiájával kapcsolatos információk hiánya jelenti. A jaguarundit sokáig gyakorinak tekintették, de úgy tűnik, hogy ezt a felfogást torzítja nappali tevékenysége és a nyílt területek használata.
Természetvédelmi státusza
Legkevésbé érintett.
A jaguarundi elterjedési területének nagy részén védett. Brazíliában, Ecuadorban, El Salvadorban, Guyanában és Nicaraguában a jaguarundi nem védett.
Peruban a vadászat szabályozott.
(képek és szöveg: internet)
vadmacskák
Születési idő: 2023. szeptember 5.
Apja: Shogun des Griffes de Feu
Anyja: Orientale des Griffes de Feu
